Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Sződy Viktor: Csillések
Felültetem a sisakot és elnézem a hajcmanokat szorító anyacsavarokat. Közben eszembe jut egy történet, amit az öreg bányászról hallottam: tízóraizni kibújtak a vájatból a folyosóra, ahol mégis kényelmesebb. Egy barátja, akivel tíz évig együtt dolgozott, mellette ült és evett. Az volt a szokása, hogy evés után ledőlt tíz-tizenöt percre és el is szunnyadt. Egyszercsak rázo- gatja, mert a többiek már bújnak vissza a vájatba, — de az csak fekszik mozdulatlanul, egyre fekszik. Akkor az arcába világít, és a hajatövénél egy mély, véres üreget lát. — A csavarról leszakadt anya ütötte agyon! A szembeniévé vastámasztékról a rozsdás csavar vége anyástól együtt hiányzott. A törés helye szürkén fénylett. Indulatosan Gernerhez fordulok: — Hogy lehet az, hogy a csillések átlagkeresete nem sokkal több ezerháromszáz koronánál? Mi?! — Hogy lehet, hogy lehet... Látod, hogy lehet! — Hisz ennyit egy címfestő is keres ... ! — No ugye... Miért nem mentél címfestőnek? — Ezen változtatni kell! — mondom határozottan. — Bolond vagy te fiú! Mit akarsz te folyton változtatni? Mondtam már neked, hogy ilyenek, mint te, többen voltak, és elégtek mint a papír. Majd kis idő múlva: — Persze, az jó és igazságos lenne, ha többet keresnénk... Dehát te ezen úgysem segítsz! Üjra hallgatunk. Majd nőkről kezdünk beszélni. Gerner elmondja, hogy a gépész, a vén lator, nőügyekben igen jártas. Ügy nézem, ez a Gerner, amióta elvált, nagyon hiányolja az asszonyi test melegét... folyton nőkön jár az esze. Arról beszélek neki, hogy a minap megismerkedtem egy fiatal mérnöknővel ... Felém fordul és egy ideig habozik. Nem tudja, higgyen-e nekem, vagy sem. Aztán határozottan: — nem hisz. — Mérnöknő? — mondja gúnyosan — menj már te! ... Hol állna veled szóba egy mérnöknő... Munkás vagy, akár én! — Munkás ... — mondom. — A kezed meg tetovált! — Tetovált.. . — Nahát akkor?... Miket dumálsz itt?!... Ej, de összeveszek ezzel az emberrel egyszer!!... Még vagy tíz csillét felküldünk, aztán vége a műszaknak. Együtt megyünk a fentiekkel, a kivilágított főfolyosón, a felvonó felé. A gépésznek megemlítem a pénzkérdést. Ő mint párttag és volt bányaigazgató talán szólhatna is az érdekünkben ... Csalódtam... — Öt-nyolc évvel ezelőtt többet kerestünk — mondja, de ma már öntuda- tosabbak vagyunk! Érted? Tudjuk, hogy az állam jobban gazdálkodik a pénzünkkel, mint mi. Az arcába nézek, hogy komolyan beszél-e? — Komolyan!... Hülye?... — Inkább csak nyavalyás képmutató? Feltámad bennem a harag ... De csak magamban mondom: „Aljas gazember! Még ha ezerszer is tagkönyv van a zsebében!“ Elérjük az aknát. A felvonók szédítő gyorsasággal suhannak át az emeleteken. A szem csak a lámpák fényét képes elkapni, — minden más összemosódik. Alig két méternyire a vasráccsal védett aknától fapadra ülünk és várunk, amíg ideállítják a felvonót. Nézem az idegyűlt bányászokat: az arcuk fekete, csak szemük és nedves szájuk világít. Lámpáikat a földre rakták, s amíg várnak, tréfálkoznak és
