Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Sződy Viktor: Csillések
— Hagyd már abba ezt a hülyeséget!... Azt hiszed, hogy nálad nincsenek okosabb emberek?! Vagy mi?! — Majd később: — Inkább nőkről dumáljunk ... De nincs aki megkezdje — újra hallgatunk. Kisvártatva, — hogy az előbbi „gorombaságot“ kissé elsimítsa, bólogatva mondja: — bizony elvtársam... így van az, elvtársam. — Ez a szavajárása. A csille enyhe dübörgése már felhangzik, ahogy aláereszkedik a folyosón. Mikor a kerekek a sínről a lemezre futnak — felállunk. Leakasztjuk a vaskapcsokat, az üres csillét a jobboldali sínpárra gurítjuk, aztán a baloldali sínről két kővel megrakottat a lemezre tolunk. Gerner jelt ad a fentieknek, s a két teli kocsi megindul. A csillék lemezen való forgatása nem túl nehéz munka. Jóllehet az ember izmai alaposan megfeszülnek (egy-egy csille eléri a 20 mázsát is), de a lendület, amit a sínről való lefutásnál szerzünk, — sokat könnyít. Újra a gerendára ülünk az ívelt vasak lábához, amelyek a folyosó nehéz mennyezetének és oldalának feszülnek. Ezek a vastámasztékok (itt hajcman á nevük), három részből állnak és anyacsavarok tartják össze őket. Ha nagy a földnyomás, az anyák olyan erővel szakadnák le és vágódnak a folyosóba, hogy a csille falát is átlyukasztják. A velünk szemben levő három anyát minden nap megnézem: nem szakadtak-e le, amíg távol voltam... De nem! S az ember félelme így egyre fogytán van. — Idefigyelj te! — szól a társam. — Tudod, mihez volna most nagy kedvem?... — Nem; tudom! — Egy széplábú nőnek lassan felhúzni a szoknyáját... De olyan finoman... Érted ? Két ujjam közé csípni a szoknyáját és úgy... Aztán nagyot csókolnék a combjára ... Jókedvűen nézem az arcát. Nevető szemével felém pillant: — Mit bámulsz?! Te tán nem tennéd meg? — Dehogynem. Megtennem. Hallgattunk s gondolatban tovább visszük a cselekvést. Később öt éles füttyszó süvítő golyóként repeszti át a levegőt. (Az embernek szinte a leikébe tör, ha sokat ismétlődne, talán az agyamat is megzavarná.) Ez hívást jelent: egyikünknek fel kell mennie a dobhoz (erre csavarodik a drótkötél), ahová a csilléket vontatják. Felállók, kezemben a lámpával (amíg az ember meg nem szokja, szinte nyűg ez a lámpa, de aztán két lépést se teszel nélküle, önkénytelenül is folyton utána nyúlsz) és megindulok felfelé, a vékonyka sínpár között. A meredek folyosó merőlegesen torkoll egy másba. Ott van elhelyezve a dob, amit erős (sűrített levegőre működő) motor forgat. — Mi baj? — kérdem lihegve, mikor felérek. Rudi a hosszú sínekkel megrakott csillére mutat. Kíséretre van szükség, mert a vasak könnyen lecsúsznak, ha nincs mellettük ember. Rudit jól ismerem, — kezdettől fogva együtt dolgozunk. Csendes, jó fiú. A vezetékneve: Mikelbenhausz. Mikor reggelenként bediktálja a stájgernek (munkafelügyelő), a fiúk (a szomszéd folyosóbeliek) mindig vihogva összenéznek, és félhangosan mondják: Hogy lehet valakinek ilyen szentségesen elferdített és hosszúranyújtott neve?! Rudi értelmes munkásember, olyan, aki könyvekbe is gyakran belelapoz. Feltűnően lassú-lusta mozdulatai vannak; az arca merev, csontos, de lapos és piros (mikor nem fedi a szénpor). Festett fabábúra hasonlít, olyasfélére, amilyeneket hajdani körhintásoknál láthatott az ember. A fejét lehajtja S nagy barna szemével békésen nézeget felfelé. A dobnál a gépész: jóltáplált alak. Okos, olyan minden hájjal megkent önző ember. öt évig munkás-igazgató volt ___ V an benne néhány vonás, ami határozottan elválasztja az átlagos munkásbányásztól: Jobb szeret dolgoztatni, mint dolgozni... Néha szigorú, s ha nem engedelmeskednek neki, haragját is megmutatja. Ő a szocializmust nem a lelkében hordja, hanem a pajzsán, — ezzel védekezik.
