Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - Dohány Tibor: Vonat-rapszódia

Majd folytatta:

— Kissé érzem a pálinka hatását, amit az állomáson és az előbb ittam. Hogy miért ittam, okom volt rá. Csúnyán összetűztem ma reggel a feleségemmel.

Lehajtotta a fejét.

— Ez mindenütt megtörténhetik — nyugtattam meg. Mit érdekel ez engem — gondoltam. De ő csak makacsul folytatta:

— Ha nem haragszik, elmesélem, habár biztos vagyok benne, hogy magát ez talán nemj is érdekli. De higgye el nekem, jól esik az embernek, amikor kibeszélheti magát. Megért engem, remélem ... Tanácsot nem kérek öntől, pedig látom, idősebb nálam.,

Legszívesebben faképnél hagytam volna a panaszkodni-vágyó útitársamat. De ez lehetetlen volt, mert cigarettát vett elő és megkínált... Én pedig újból tüzet adtam neki.

Mélyet szippantott az égő cigarettából és rekedt hangon folytatta:

— Három évvel azelőtt nősültem, van egy áldott jó feleségem és egy helyes kislányom.

Meglepett, hogy milyen szépen beszél a családjáról.

Közben töltött a pálinkásüvegből és ittunk. Majd folytatta a megkezdett mondóké ját:

— Boldogan éltünk addig, amíg ezek a vacak hivatalos utazások Eözbe nem jöttek. De mit lehet csinálni, szeretem a munkámat: sajnos, ez már vele jár. Ezek az utazások teszik lassan tönkre a jólinduló házasságomat. Féltékeny a feleségem, őrületesen . ..

Az utolsó szavakat nagyon hangosan mondta. Erre körülnéztem, nem figyelt-e fel másvalaki is az utasok közül. Szerencsére senkit sem érdekelt a mi társalgásunk ...

— Feleségemet nagyon szeretem ... — Összeszorította a száját, a mellkasa hullámzott a nyugtalanságtól. — Bizony kellemetlen mindezekről beszélni... De mit csináljak... ha egyszer nem tudnék élni nélkülük.

Csillapítani akartam, de nem hagyott szóhoz jutni.

Elgondolkozott.

— Még a feleségemnek sem árultam el, hogy mennyire oda vagyok érte, legfeljebb viccelődve szoktam erről beszélni. Nem is találnék hozzá hasonlót ezen a földön, ebben biztos vagyok.

Egyetértőén bólogattam.

— Ezt csak magának mondom, ő nem is sejti. — Arca vad görcsbe húzódott.

— De a féltékenységével megöl.

Üjból cigarettát vett elő és megkínált. Tudtam, hogy nem hagy beleszólni, tehát hadd beszéljen, — gondoltam.

— Ma reggel dühösen oda mondta: „Sok szerencsét kívánok a kalandjaidhoz“. Már sokszor összecsaptunk emiatt, mert minden utazásom előtt hasonló cirkusz játszódott le. Aztán meg ilyeneket mondott: „El tudom képzelni, hogy azokon az utakon csak a könnyű ringyókat kergeted!“! Tovább hár nem bírtam. Pofon ütöttem! Ezt már magamon kívül cselekedtem, rettenetes volt...

Lehajtotta a fejét. Szörnyen szégyellte, hogy mindezeket közölte velem. Kis szünet után szinte önmagával beszélve idézte a megütött asszony szavait:

„Megütöttél azért, mert a szemedbe mertem mondani az igazságot! Most már végeztünk — vedd tudomásul!“ — Erre a szóra sírni tudtam volna: könyörögni, hogy ne haragudj ... De nem volt annyi erőm, nem voltam arra képes. Keservesen sírni kezdett. Ügy szerettem volna hozzá lépni, hozzá simulni, térdre borulva könyörögni, hogy bocsássa meg. Nagyon szégyelltem magam.

Megrázta a fejét. Szólni akartam, de ő a szavamba vágott:

— Ne szóljon bele, tudom, megmondaná a véleményét és most azt nem tudnám elviselni.

Kérdőn nézett rám. Aztán kis szünet után folytatta:

— Nem untatom? Ha igen, akkor nagyon kérem, hagyjon magamra.