Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Duba Gyula: Világnézet
Duba Gyula világnézet Menyét igazgató elvtárs egy komor őszi éjszakán a következőket jelentette ki határozottan alárendeltje, Bodola Lajos előtt: — Fölöttünk, abban a halványkék magasságban, melyet általában égboltozatnak, vagy mennynek mondunk, föltétlenül van valaki. Mellékes, hogyan nevezik az emberek, Jehovának, vagy Allahnak, lényeg az, hogy ott van és ő teremtette a világot, sőt engem, magát és mindenkit! Meghökkentő és érthetetlen állítás ez az ő szájából, miután a normális mindennapi életben soha hasonló tanokat nem hirdet. Ellenkezőleg, makacsul és következetesen azt hangoztatja, hogy fölöttünk nincs senki és a világ egy ős-köd kései, szilárd maradványa. Menyét igazgató ugyanis normális állapotban az az ember, aki vallási kérdésekben szigorú materialista alapokon áll. A logika törvényei szerint tehát jelenleg nincs normális állapotban. Hát nincs! Menyét igazgató ezen a félelmetesen sötét, komor őszi éjszakán emberfölöttien részeg. Néhány perccel ezelőtt még egy öt négyzetméternyi pocsolya kellős közepén feküdt, ahova az üzem mulatságáról hazafelé bandukolása közben lökte őt a sors szeszélyes akarata. Bodola Lajos ugyancsak erőlködött, amíg kihúzta őt onnan. És most íme azzal szolgálja meg alantasa irgalmas ténykedését, hogy kioktatja a jámbort, beavatván a véghetetlen égboltozat csodálatos és kifürkészhetetlen titkaiba. Önként felmerül a kérdés: Miért éppen ezzel a mondattal kezdte Menyét igazgató a prédikációját és különben is, miért akart egyáltalán prédikálni. Örök rejtély! Feleletet rá egyedül talán Bacchus, az ital istene adhatna, aki mindig a legmegfelelőbb pillanatban és úgy szólaltatja meg az embereket, hogy minden védőburkolattól mentes meztelen lelkűk, hacsak rövid időre is, de megvillanjon. Menyét igazgató a már ismertetett két mondatnál többet nem is beszélt, bár amit mondott, tökéletesen elég volt. Ez a két egyszerű monda- tocska az elkövetkező időkben szörnyű és romboló hatással volt addig oly harmonikusan elrendezett lelkivilágára. Másnap ugyanis keserű szájjal, háborgó gyomorral és zúgó fejjel próbálta rekonstruálni a történteket. Becsípett, ez kétségtelen. De hogyan jutott haza? Valaki hazakísérte. Erősen gondolkozik, míg az agyrekeszeiben gomolygó sűrű kőidből kibontakozik egy nyak, melyet ő görcsösen átölelve szorongat a hozzátartozó fej kíséretében. Bodola Lajos! — lebben fel a ködfátyol az emlékről — persze! Rendes ember. Valamit beszéltek is, de vajon mit? Homályosan úgy rémlik, mintha égről vagy hasonlókról folyt volna a szó. Csak nem mondtam valami butaságot! — hökken meg hirtelen. Egy kis ördögfióka a lelkében azt suttogja neki nagy gonoszul, hogy bizony szamárságokat hangoztatott ő az elmúlt éjszaka. Kellemetlen lenne — töpreng zúgó fejét szorongatva. Bizony kellemetlen lenne. Képzeljünk el egy embert, aki játszi könnyedséggel képes reagálni a külvilág különféle anyagi és eszmei áramlataira, és brilliáns fölényességgel ismeri fel az állandóan változó helyzetek követelményeit, hogy egy napraforgó közvetlenségével fordítsa mosolygó ábrázatát a fény, az életet adó sugarak felé. így elért ahhoz a felismeréshez, hogy az általa eddig tiszteletben tartott égi hatalmak idők folyamán bizonyos kozmikus messzeségbe, mondhatnám irrealitásba vonultak vissza és gyakorlati értékük a nulla felé
