Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: A gyűlölet regénye — Faulkner: Megszületik augusztusban

alatt mindig jelenlevő „teszek valamit“ esze- lőssége, s borotvával elmetszi az asszony torkát.

De Joe Christmas e könyvben sokáig nem is él „valóságos“ életet, csak a környezetének: Byron Bunch munkásnak, Hightower lelkésznek, Miss Burdennek, Doc bácsinak (ismeretlen nagyapjának) fantáziájában létezik és cselekszik. (Sokáig például csak úgy értesülünk a történtekről, hogy azokat Byron, a látomásaiba beleháborodott otthonülő lelkésznek mesélgeti.) S e monológok alapján Christmas alakja démoni magasságokba nő képzeletünkben, mert valamiképpen ezek az emberek egy kicsit valamennyien megszállottak, eszelősek.

Hightower lelkészt kiközösíti egyháza, mert nem tud szabadulni múltjától, nagyapja emlékétől, akit mint lovassági tisztet megöltek a polgárháborúban. „Valahogy mintha még a szószéken sem tudta volna elválasztani egymástól a vallást, a száguldó lovasságot, meg a lóháton vágtában lelőtt nagyapát.“ S beszél, „vadul, fékeveszetten, mintha a vallás álom volna, nem lidérces álom, de ami még az írás szavain is túl tesz: egyfajta orkán, amelynek még a földet sem kellett érintenie, elrugaszkodott a valóságtól“.

Miss Burden jenki és szereti a négereket. Néger iskolákat istápol, s néger intézményekkel levelez. Nagyapját meg a bátyját megölte egy volt rabszolgatulajdonos a rabszolgák jogairól folytatott vitában. „Sötét, idegen és félelmetes az egész, pedig Miss Burden csak nő, csak leszármazottja azoknak, akiket a városlakók őseinek okuk volt gyűlölni és rettegni. De még mindig él, mint az utódokban, mint az utódok egymáshoz való viszonyában, továbbra is ott kísért a rég kiontott vér, a régi borzalom, a düh és félelem.“ Csoda-e, ha Miss Burden szemében is gyakran csillog az őrület lángja.

Byron Bunch istenfélő fatelepi munkás, de minden szombaton öszvérhátra ül s harminc mérföldet tesz meg, hogy egy kis istenháta- megetti templomban énekkart vezényelhessen.

S Doc bácsi, Christmas fehér nagyapja, mikor a mulat cirkuszostól megesett lánya vajúdik, puskával vigyázza az ajtót, hogy valaki orvosért ne mehessen. „Hadd arassa le az ördög a termését, hiszen önmaga vetette“, s nem mozdul az ajtóból, míg a lány meg nem hal.

S a többiek. Hosszú sorban jönnek a dühös, feledni nem tudó emberek. Észak vétkezett Dél ellen, s Dél észak ellen. Megbocsátani itt lehetetlen. Burden nagyapa szombat esténként kicsit pálinkásán hazatérve így szokta nevel- getni a fiát: „Azt akarom, hogy két dolgot tanulj meg gyűlölni, s ha nem tanulod meg, a szuszt is kiverem belőled. Ez a két dolog a pokol, meg a rabszolgatartók.“ Igen, ezeket az eltorzult arcú embereket a gyűlölet köti össze. A déliek gyűlölik a jenkiket és a négereket, s a Burden-ek a vallás fanatizmusával gyűlölik a rabszolgatartók utódait. S a valamennyieket egy nevezőre integráló gyűlölet

a kevert vérű Christmasben lobog: ő egyként utálja, fuldokló haraggal gyűlöli, s pusztítja mindnyájukat, a fehéreket is s a négereket is.

S ebben a gyűlölet-tengerben is él s megél a szeretet, az emberi rokonszenv, sőt a szerelem is. Byron Bunch fatelepi munkás ugyan egy kicsit maga is rejtélyes ember, de alapjában jószívű, emberséges, egyszerű lélek, aki szerelemre gyullad a csavargó Brown gyermekét szíve alatt hordó Lena iránt, s felajánlja neki egy életre segítő karját. S ugyan ilyen egyszerű tiszta ember Lena is, aki ha gyermekkorában beszekereztek a városba, csak azért szállt le az apja mellől, s ment gyalog a járdán, hogy a járókelők azt higyjék, ő is városi. Teherbe esése után két hónapig keresi jóhiszeműen a csirkefogó Brownt, gyermeke apját, s meg van győződve, hogy az vállalni fogja őt és gyermekét. S a két hónap alatt derék, egyszerű emberek segítik, legutoljára egy kocsivezető veszi fel, aki egyébként, ahogy a gyermekes anyát hurcolja, nagyon emlékeztet az „Öreg“ fe- gyencére, aki a vad árvíz tetején egy Iélek- vesztőben küzd az elemekkel, a természettel, hogy egy vadidegen, sosem látott vajúdó asszonyt szárazra, s menhelyre juttasson. — De ezek a vigasztaló részek, jó emberek csak mintegy háttérként szolgálnak a megszállottakban dühöngő sorsnak, a játék^Stek, ahogy azt Grimm, Christmas szadista gyilkosa érzi és fogalmazza.

Azt az amerikai Délt, ahol Byron, Lena és a hozzá hasonló emberek járnak és dolgoznak, már ismerni véljük. Gyermek, vagy ifjú korunkban vezetett bennünket arra Mark Twain. Napfényben fürdő ültetvényeken, farmokon, tiszta, egyszerű szobákon, csendes vasárnap délutánokon keresztül vitt az utunk. Csakhogy ott • a gyermekek játszottak és pajkoskodtak, a néger Jim tutajoskodott, s még a vakbuzgó Polly néni szigora is humorba oldódik. Faulkner Dél-jének azonban többnyire fúlt, kibírhatatlan levegője van. Víziók tekeregnek a lelkekre liánként, acsargó indulatok, szenvedélyek élnek szinte külön életet, s mérgezik meg kipárolgásukkal a levegőt. Ez a világ — valóság. Nem leírása valaminek, hanem maga a valami. Tenyészet, saját törvényekkel, s a benne mozgó alakok ezek szerint a vad, embertelen törvények szerint ítélkeznek, s ítéltetnek, s nem a szerző, nem Észak, nem a humanizmus, nem külső normák szerint. Fürtökben csüggő látomások ezek, melyek elágaznak, s az ágak megint ágakra oszlanak. Az alakok itt csak jelenségek, melyeknek magyarázata a múltban van. Aki ebbe a világba beletéved, elveszti az időérzékét: a szerző itt tetszés szerint hátrál és előreszalad, ahogy magyarázó, elemző, deduktív módszere megkívánja. De leginkább csak hátrál. Belehátrál a múltba, s felfogható az egész mű úgy is, mint egyetlen hatalmas, korokon átnyúló oknyomozás: mi vitte rá Christmast Miss Burden meggyilkolására? S mindig először az okozatokat látjuk, s csak