Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - LÁTÓHATÁR - Hichiro Fukazawa: Zarándokének

Tappei megkerülte a hátsó hegy alját, s eljutott a második hegy hiiragi borította lábához. Az ágak sűrűje ernyőként borult föléjük. Alatta a sötétben oly nyugtalanító a járás, mintha idegen házba lépne az ember. Eddig ismerte Tappei az utat, de ezután olyan utat kellett követnie, amelyre a hagyomány értelmében csak narayamai zarándok léphetett. Nem is járt soha senki a hiiragi alatt, vagy jobbra, vagy balra tért ki. Most azonban Tappei egyenesen nekivágott. A második, majd a harmadik hegy lábát is megkerülte, s rábukkant a tavakra. Halványan derengett az ég, s mire körüljárta a tavakat, már világosodott. Megtalálta a három kőfokot, s utána meredek kaptató következett. Megmászta a negyedik hegyet is. Elég magas volt, s a csúcsa felé meredélyes.

Fönt a tetőn Tappei körülnézett. Szemközt, mintha várna rájuk, állt a Narayama. A hegyet, ahová Tappei feljutott, völgy választotta el a Narayamától, olyan szaka- dékos, mély völgy, hogy az ember azt hitte, egyenest a pokol fenekére nyílik. Aki a Narayamára igyekszik, kissé leereszkedik a csúcsról, s a gerincen futó ösvényt követi. Jobbra a szakadék, balra egy kúpszerű hegy lejtője. Mivel a négy hegy övezte völgy mély, mint a pokol, Tappei óvatosan, de szilárd léptekkel rótta az ösvényt. Arra tanították, hogy a völgy megkerülése két és fél mérföld járás. Ahogy mind közelebb került Narayamához, már nem csak lépteire ügyelt. Mihelyt megpillantotta Narayamát, az ott lakó isten szolgája lett, s úgy rémlett neki, mintha az isten parancsára lépkedne. Ilyképpen eljutott a Hét völgynek nevezett helyre. Felpillantott: szemközt Narayama úgy tetszett, mintha ülne. Ügy magyarázták, hogy a Hét völgyön túl van út, meg nincs is, s ő mind magasabbra, magasabbra hágott. Csupa tölgy mindenütt. Helyben vagyunk, gondolta Tappei, s eltökélte, hogy ezután hallgat. Ren anyó, mióta eljött hazulról, egyetlen szót se szólt. Tappei útközben megpróbálta szóra bírni, de Ren anyó nem válaszolt. Hiába hágtak mind feljebb és feljebb, mindenütt csak tölgy, csak tölgy. Végül egyhelyütt úgy rémlett Tappeinek, hogy ez már a csúcs. Elhaladt egy jókora szikla előtt, s ekkor a szikla lábánál észrevett valakit. Tappei összerezzent, s önkéntelenül is hátrahőkölt. A sziklának támaszkodva halott férfi kuporgott. Két ökölbeszorított keze mintha szorosan össze volna kulcsolva. Tappei földbegyökerezett lábbal állt ott.

s moccanni sem tudott. A hátán ülő Ren anyó kinyújtotta kezét, s ösztökélte, hogy menjen tovább. Tappei újra elindult. De lám, ismét egy szikla, s lábánál kifehére- dett csontok. A két lábcsont megvolt, de a koponya legurulhatott a törzsről, mert oldalvást hevert. A karok is messze vetődtek a törzsről és egymástól. Csak a bordák maradtak a sziklának tapadva, abban a helyzetben, ahogy az előbbi holttestnél. Az egész annyira szét volt szórva, mintha valaki tréfából csinálta volna. Ren anyó megint kinyújtotta kezét, mintha sürgetné: előre, csak előre! Ahol szikla volt, ott biztosan hulla is. Távolabb egy fa lábánál bukkant újabb holttestre. Nem lehetett régi tetem, szinte még élőnek látszott. Tappei újra összerezzent, s megtorpant. A hulla ugyanis megmozdult. Jól szemügyre vette az arcát: nem, nincs kétség, halott. S közben a hulla ismét megmozdult. Tappei úgy érezte, kővé mered a lába. A hulla a melle táján mozgott. Egy holló volt benne. Tappei a sötét színű ruha miatt nem vette eddig észre. Hevesen dobbantott, de a holló rá se hederített. Csak amikor egészen közel ment, terjesztette ki nyugodtan a szárnyát, s röppent fel nagy lomhán. Volt ebben a lomhaságban valami gyűlöletes. Elmenőben Tappei véletlenül megfordult, s akkor látta, hogy a hulla mellében egy második holló is van. „Nem is egy, hanem kettő?“ — kérdezte magában, amikor a második alól megint újabb dugta ki a fejét. A hulla lába kinyújtóztatva, mint a pihenő emberé, de a hasát kifalták a hollók, s fészket raktak benne, gondolta Tappei. A gondolatra, hogy még több is lehet bent, valami gyűlölettel elegyes borzalom fogta el. Ügy tetszett, ez a hely a csúcs, de azért az út tovább emelkedett. Ahogy feljebb hágott, mind több és több lett a holló. Ha egy lépést tett előre, a hollók is lomhán megindultak, úgy rémlett, mintha mozogna körülötte a föld. Járásuktól zörgött az avar, akárcsak a settenkedő emberek lépte alatt.

„Be tele hollóval a hegy!“

Sokaságuk megrémítette. Valahogy nem is mentek előtte madárszámba. Szemüknek olyan a kifejezése, mint a fekete macskáé, s hanyag mozgásuk szinte émelyítő. S mind több és több volt az elterült hulla is. Kissé odább kopár tisztásra bukkant, merő szikla volt az egész. Itt annyi volt a fehér csont, hogy mint a hó, köröskörül mindent ellepett. Tappei csak ment előre, szemét a földre szegezve, vigyázva, hogy ne lépjen