Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - DISPUTA - Kilenc kérdés, kilenc felelet a szlovákiai újságírók kongresszusa után

nem lényeget tapintó „kritikai“ szokástól eltért, sajnos, gyakran nem előremuta- tóan, hanem inkább visszafelé, valamilyen polgári vagy kispolgári modorban.

Gály Iván: Ez a múltban szintén hiánycikk volt, illetve többnyire már igen alacsony szinten megrekedt. Pártunk rehabilitálta a bírálat jogát is, hiszen ez nem is any- nyira „a közvélemény irányításának“, mint inkább a hibák, fogyatékosságok kiküszöbölésének legjelentősebb eszköze a mi viszonyaink között. Ezt feltétlenül látnunk kell, nehogy a bírálat öncéllá, „divattá“ sekélyesedjék. A csehszlovákiai magyar sajtóban jelenleg — úgy hiszem — e téren is a bátrabb hangvétel az igény.

Dr. Strasser György: Ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy vagy hat-hét év előtti lengyel anekdota jutott az eszembe. Egy diák ezzel a kérdéssel fordul a szerkesztőséghez: — Apám minisztériumi dolgozó, szabad őt kritizálnom? — A válasz:

— Nem írta meg, milyen beosztásban dolgozik. Ha osztályfőnöknél magasabb, egyelőre nem ajánljuk. Mi az osztályfőnököt behelyettesíthetjük járási titkárral. Következetesen érvényesíteni kell azt az elfogadott nézetet, hogy személyt bírálni lehet beosztására való tekintet nélkül.

Szőke József: Bírálunk, de csak lefelé.

Zsilka László: A bírálat hiánya a múltban az egész csehszlovák sajtóban észlelhető volt. Az okok ismertek. Az utóbbi évek, főleg az utóbbi hónapok folyamán viszont határozott javulás észlelhető. A csehszlovákiai magyar sajtó is közöl bíráló cikkeket. Talán nem is keveset. Mégis sokszor az az érzésünk, hogy éppen a magyar lapok hasábjain hiányzik a bírálat. Miért? Talán azért, mert a felvetett problémák jobbára helyi vonatkozásúak. Kevesebb kritikai hang jelenik meg az általános jellegű kérdésekről.

5. A magyar lapok hasábjain legtöbbször tudósításokat, helyzetképeket, esetleg riportokat olvashatunk. Mivel magyarázható publicisztikánk műfaji egyhangúsága?

Duba Gyula: Tehetséggel és lustasággal. Aki színvonalasabb és műfajilag sokrétűbb publicisztikai munkásságot tudna kifejteni, az lusta hozzá, azt mondja, nincs rá ideje. Aki meg esetleg csinálná is, az nem tudja. Mellesleg: elfelejtjük, hogy semmivel sem lehet annyira hatásosan és tudatosan irányítani a közvéleményt, alakítani a köztudatot, mint éppen a színvonalas közéleti irodalommal.

Fonod Zoltán: Az értéktelenségre, rátermettségre, s nem utolsósorban a túlterheltségre (szerkesztőségi állomány) egyaránt lehet gyanakodni. Azonban az írók ügybuzgalma, publicisztikai érdeklődésének hiánya sem tévesztendő szem elől. Ez utóbbi egyébként az irodalom eszmei gazdagodásának vagy szegényedésének nem is megvetendő fokmérője is lehet.

Gály Iván: Itt már szélesebb értelmezést kap a publicisztika fogalma. Egyetértek azzal a megállapítással, hogy zsurnalisztikánk egyik betegsége a műfaj-szegénység. Ennek okát egyrészt a szakmai felkészültség hézagosságában, önművelődésünk reny- heségében, adottságok hiányában és másrészt a kis zsánereket nem egyszer háttérbe szorító honorárium-politikában látom.

Dr. Strasser György: Ügy vélem, hogy a legtöbb csehszlovákiai magyar lap 10—12 éves létezésével még eléggé hajlamos arra, hogy gyermekbetegségekkel küszködjön, annál is inkább, hogy néha a szerkesztők igénytelenebbek a lapba kerülő anyaggal szemben, mint az olvasók. Elsősorban, ha saját írásukról van szó.

Szőke József: Ha változatosabbak lesznek a feladataink, felvirágzik az újságírás ösz- szes műfaja.

Zsilka László: Ez ma elsősorban felkészültség kérdése.

6. Miben látja okát riportírásunk viszonylag alacsony színvonalának?

Duba Gyula: Mindennapi munkánkhoz tartozik és ezért talán nem tartjuk komoly irodalmi műfajnak a riportot. Valahogy nem lelkesít. Ebben persze oroszlánrésze van az elmúlt évek újságíró gyakorlatának. A helyzet így áll: az ambiciózus újságírók inkább irodalmilag akarnak értékeset alkotni (novella, vers), a kevésbé ambiciózusaknak elég, ha megélnek a riportírásból. (Kivételek csak a szabályt erősítik.) Bár úgy érzem, mindez átmeneti állapot, rövidesen megéljük az igazi irodalmi riport reneszánszát! Legalább is az ilyen irányú igény benne van a kor levegőjében. A kor a tények igazságát keresi, gondolkodni akar és a kendőzetlen valóságra esküszik. És az élet jelenségeit a legharcosabb igazságkeresés igényével a riport elemezheti.

Fonod Zoltán: Az újságírásban provinciális jelenségként az ún. „eredményriportokat“ említhetjük. Problémátlan állóképeivel, regisztráló, leltározó jellegükkel a haté