Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - Ozsvald Árpád: Árnyék (vers) - Török Elemér: Két vers

Ozsvald Arpád

Török Elemér

árnyék

Az ember elégett, eltűnt mindörökre, marék hamuját a kormos ég jelszippantotta, mint az út porát, s tán rádióaktív-eső alakjában lehullott valahol szomjas mezőkre,

— sírját ki tudná megjelölni?

De az árnyéka itt maradt, a borzalmas pillanat parányi része elég volt, hogy a csonka jalra vésse, égesse az ördögi jelet.

Árnyék ... Nézem a képen ...

Holdvilágos estén, hányszor kísért... Féltem.

Gondoltam, maga a Halál.

Hiába szaladtam, nyomomba szegődött, ha visszajutottam, akkor megelőzött. Megszoktam később, megjérünk mi ketten, az lenne jurcsa, ha elhagyna egyszer, mint ama másikat, kinek a teste elolvadt a pokoli tűzben.

Árnyék ... Kőre dermedt jantom, utolsó riadt mozdulatot őrző, elszakadt jilm a jehér mozivásznon, megszállott jestő torzult jigurája, jekete jolt, nincsen szeme, szája

— nem idézi többé az ember arcát.

Árnyék ... Mondd, mi lesz, ha csak a vén Hold őrzi meg Földünk szétporladt testének árnyát!?

parasztmosollyal

Gyűröm a csörgő bükköny rendet kopott javillámmal szaporán, utánam ki tudja hány és hány borzas boglyácska áll mogorván.

A szomszéd dűlőben már szőkén csörren egymáshoz a búzaszár, s jó így parasztmosollyal nézni a napban csillámló dús határ

aranyló hullámát, hol tücskök hangja dicséri jűnek, jának e napszemű delelő tájban dús markú áldását a nyárnak.

én mit vessek

Ahol az út kétjelé jut, megállók és némán nézem kicsi jalum örök csendjét.

Madár köszönt énekével, háztetőkön a kémények bodor jüstöt pőjékelnek.

Szomszéd udvar vén kútgémje csikordul a méla csendbe, paraszt indul a határba,

hogy a barna hantok közé szórja magját lágy kenyérnek: lomhán ballag két szép ökre.

Hát, én szívem ugarába mit vessek ez őszi napon, hogy bánatot ne teremjen?