Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Lóska Lajos: Tábortűz a Vöröskőn (regényrészlet)
Lóska Lajos tábortűz a Vöröskőn (regényrészlet) A gyászmenet eleje a városháza körül járt, a vége a gyár közelében. Az élen a vöröszászló lángolt, félig lilásan árnyalódva a ráborított sötét fátyoltól. Utána egész a koporsóig csupa férfi menetelt sötétlő arccal, sötét ruhában. Szikár volt valahány és keményléptű, mintha vasból öntötték volna őket. Hatan vitték vállon elhúnyt társuk egyszerű deszkából összerótt végső hajlékát. Durva bakancsos lábuk súlyosan dobbant a fúvózenekar komoly akkordjaira, olyan egyszerre, mintha egyetlen izom mozgatta volna őket... Vermes János és Barnus István volt az utolsó halottvivő pár. Mögöttük a gyászoló család következett. Még a kemény szívet is megrázta az anya és lánya között lépdelő árnyékszerű fiúcska, amint vékony ujjaival görcsösen markolta a frissen ácsolt ötágú facsillagot. Hangos sikollyal vette magához, mikor otthonról indult a menet, s annyira ragaszkodott ahhoz, hogy azzal kedveskedhessen utoljára apjának, s ezért meg se kísérelték elvenni tőle. Csak most a városháza előtt hajlott le a magas, imbolygó járású asszony fakó arcú gyermekéhoz, s néhány suttogó szó után átvette tőle a proletár egyakarat jelvényét. Fenyege - tőén egyenesedett föl vele teljes magasságában. Először szívére szorította, azután két karjával feje fölé emelte. Metsző tekintetével végigsújtott a módos polgárok bámuló csoportján úgy, hogy azok gúnyoros arcára ráfagyott a cinikus közöny. Annál inkább, mert a hozzátartozók után hömpölygő női áradat ajkáról fojtott szitkok ágaskodtak feléjük. A fölháborodás átterjedt a menetet bezáró idősebb munkások, rokkantak és munkanélküliek soraira is. Itt-ott föllendült néhány súlyos ököl. A városháza lépcsőjén állt a három városi rendőr. Az egyik ellenséges indulattal mozdult a menet felé. A másik visszatartotta. Rövid tanácskozás után váll- vonogatva húzódtak be az őrszobára. « A sötét emberfolyam hosszán hír kelt szárnyra, mely kisebb-nagyobb csoportonként, eléggé, eltérő érzelmet és véleményt váltott ki. Az a suttogás terjengett a menet elejéről hátra felé, hogy a temető bejárata előtt négy ferences barát furakodott az élen menőkhöz, s arra igyekezett őket rábírni, hogy az egyház szertartása szerint temessék el a halottat. Még nem késő — szorongatták a kis kézifeszületet. Csak Dudás, a két Molnár, Kovács, meg a többi párttag közbelépésére oldalogtak el. — Tegnap meg tegnapelőtt szintén próbálkoztak — újságolta az öreg Barnus, akinek a felesége minden egyházi hírt fölszippant, hogy epés célzatossággal rágcsálhassa családja előtt. — Maga a rendőrfőnök járt Kuliséknál — köhécselte a legidősebb Vermes — a menyemtől hallottam. — A László feleségétől — tette hozzá előtte lépdelő András fiára pislantva. — Lám, László a középső nincs a közelben ... Biztosan lemaradt, a gyászoló háznál még látta, mikor Nagy Pista meg Virág szép szavakkal búcsúztatta a felejthetetlen sorstársat, aki engesztelhetetlenül gyűlölte az önző úri világot meg a képmutató papokat... Akadtak nyomban olyanok, akik mint most a közelben az egyik, úgy vélekedtek, hogy a papoknak békét hagyhatott volna Nagy Pista ... Elég, hogy nélkülük temetünk. Ilyen se történt még a városban. Többen rábólintottak, amint Jeromos páterre pislantottak, aki oldalvást mégis követte a menetet olvasóját morzsolgatva ... Zavart, bizonytalankodó, sőt hökkent arcok billentek a bágyadt kék ég felé, és suttogták hangtalanul, hogy a jó isten ellen ők nem mennek,
