Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Európa elrablása 18. (Az alt oni foglyok című fejezet második része) Két világháborút éltünk meg, két világháborúról tudjuk, hogy mi volt előtte és mi jött utána. Retteneteit éppúgy ismerjük, mint előzményeit és utóhatásait, utórezgéseit. A szellem síkján a két világháború jellegének és jelentőségének megfelelően az értelmiségi és művészeti reagálások két érdekes megnyilatkozásának lehettünk figyelő tanúi és — részesei. Az első világháború előtt, alatt és után az expresszionizmus, a második világháború előtt, alatt és után az egzisztencializmus vált egyre inkább a német jellegzetességgé. Az expresszionizmus és egzisztencializmus világ - jelenség volt és maradt, de sehol sem össze- geződött annyira önkifejezéssé, magamutogatássá, mint a németeknél. És mégis micsoda különbség! A német expresszionizmus már 1914 előtt is halál-figyelmeztetés volt: vétó! Halálfigyelmeztetés és nem halál-sugallat vagy halál-kéjelgés! Az 1912-ben meghalt Georg Heym a csatatér-hullák ezreit látta, és Georg Trakl a virágzó kertben koporSÓszögezést vélt hallani, hogy aztán 1914-ben az első galíciai csaták emberrettenetét látva, öngyilkosságával tegyen vádló pontot a háború embertelensége után. Wilhelm Klemm látomásában „népek szertefolynak, könyvek boszorkányokká válnak ... Ö, én korom ... jobbra balra ... mindenütt az őrület szakadéka sír". Walter Ha- senclever (a második világháborúban egy francia Vichy-láger öngyilkosa!) „leopárdok bűzös leheletét“ érzi „az arcán... az óriás-félelmet áttöri egy anya sikolya gyermeke után“. Valami ismeretlennek, meghatározhatatlannak a szele csapta meg a költőket, akik aztán szeiz- mográfszerűen adták le a figyelmeztető jeleket jóelőre és jóutánra: háború, háború... Az expresszionizmussal ellentétben a német egzisztencializmus a háború kerítője volt és maradt. Az expresszionizmus is bomlástermék volt, de legjobban átváltódott, átlényegült a felismerés konzekvenciájává, a változás tettévé, a változtatás szavává, savává és gesztusává. A német expresszionizmus és egzisztencializmus különbségét és különbözőségét leegyszerűsíthetjük az antimilitarizmus és a promilitariz- mus végformulájára. Az expresszionizmus a háborús anarchia visszatatásaképp új, rendező akarattal, új születésre kavart fel mindent: tartalmat és formát, létet és lelket, szellemet és anyagot, Istent és embert, angyalt és ördögöt, férfit és nőt, apát és fiút, generációkat és osztályokat, hadigazdagok butonragyogását és rokkantak, gyerekek, anyák meztelen éhségét, csaták borzalmát, békék hazugságát, de' nem ragadt meg szennyben, gennyben, sárban,, vérben, vagy ájultságban és rezignációban; ki- nyujtózott belőle égig, végig és leszállt a mélybe, a gyökérig — a lemérhető, a kimondható valóságig. A káoszt új teremtésre, új indulásra gyúrta. A kreaturális félelem átcsapott védekezésbe, vádba, ellentmondásba, ellenállásba. Lázadás lett és lázítás, mani- fesztálás és — forradalom. „Az ember jó", hangzott Leonhard Frank hihetetlen axiómája. A sikolyból közösség lett: ,y agyunk'.“, döbbent felfedezésére Franz Werfel. Az emberjog kötelességgé tágult: etosz' lett, kérlelhetetlen. „Tartsátok ébren a gyűlöletet, tartsátok ébren a szenvedést", sugallta Hasenclever, aki egyik versében már a „politikai költőt“ invokálta. Albert Ehrenstein „Barbarópát" meztelenítette: imperializmusát, és „hadat üzen a háborút- üzenöknek". J. R. Becher „örök lázadássá" makacskodott, és „Ébredj ember“ kiáltással oszlatta el a társadalmi létfélelem holdkóros állapotát. A drámákban a senkivé, semmivé törpített, a gyilkossá sokszorozott ember, a kis porszem, nagybetűs Emberré magasodott: csodává, óriássá! Az üressé, tartalmatlanná vált' élet két lábra állt, felkelt, felébredt: Életté duzzadt: számonkéréssé, számadássá. A félelem Örömmé bomlott. A ringyóvá alja- sított szerelem megtisztult, a céda Anya lett. Mindent élőiről kellett kezdeni, mindent nagybetűsen sebezhetetlenné övezni, csak a Háborút, a zsaroló óriást kellett igaz értékére, hazugságára, semmi-voltára és semmivalóságra devalválni és helyébe a Békét, a Nagyot, a Mindent összefogót kinyilatkoztatni és megteremteni. A drámák lázadó lázítók voltak, akik Reinhard Goeringtől Tollerig, Rubinertől Franz Jungig, Sternheimtől Schickeléig, Georg: Kaisertől Brechtig a porosz és minden militarizmus ellenében az Elégvoltat, a Sohatöbbé- háborút tudatosították és sikoltották. A testvériség tegező hangnemben tobzódott: az „átölellek emberiség" a szellem- és lélekszükség- let ritmusaként hullámzott. És Fritz von Uhruh, a tábornok fia, az ulánus tiszt, kit a kadettiskolákban a császár fiaival együtt neveltek, Unruh már 1916-ban azon melegében papírra vetett háborús undorát, elemi erejű vádiratát, az első-, ez ős-„Verduni iskolát“: a front, a vér, a szenny, a sár és halál ember - telenítő, emberlázító és ébresztő, és nyersességében is maradandó freskó-vázlatát, az „Opfergang“-ot, az Áldozat-utat.
