Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Zala József: Két Duna között

léletet határozatokkal nemigen tudjuk megszüntetni. Tovább kísért költőink problémátlan látásmódjában, a vulgarizálásában, s a kiadók gyakorlatában, akik még mindig szívesebben megjelentetnek egy ilyen problémátlan kötetet, mint egy problematikusabb, de „kockázatosabb" versfüzetet.

Az ilyen „táptalajban" születhettek meg aztán az olyan Zala-versek, mint az előző kötetben a Csallóközi vonat, mely szerint a Csallóközi paradicsomi állapotot semmi más nem zavarja, csak az, hogy a vonat még „most is egyetlen sínpáron döcög"; vagy az új kötetében a Dél az épülő lakótelepen, ahol:

munka után már nem a kocsmák, hanem iskola s könyvtár vonzzák a küzdő kor szállásadóját.

Vagy színházba, moziba készül, alkot, épít, s maga is épül.

Ha a szerző a valóságban nem nézett szét, legalább nemrég a Hét-ben folyó vitát kísérte volna figyelemmel, s rájött volna, hogy ez a fajta látásmód egy kicsit még korai, vagy jobbanmondva már túlhaladott. S itt nem abban van a baj, amit megírt, hanem abban, amit nem írt meg. Az egyensúlyban, amelynek hiányában a Zala valósága felbillen. S a sort növelhetném tovább, az Éjjeli műszakkal, a Köztünk a helyed-del, a Határkövek a mezs- gyén-nel, sőt az efajta végletes látásmód még az olyan ügyesen megszerkesztett verset is kificamítja, mint Az öreg munkás; amely a csengő rímek s szökelő ritmusok után ilyen sután végződik:

Kisunokám köszönt, nincs ennél kincs nagyobb: „Nagyapám jó munkás, kitüntetést kapott!"

A banális idilleknek ebben a forgatagában egyedüli felfrissülést a költő elaggott szüleiről és asszonyáról, családjáról írott versei jelentenek. Ezekben erő, melegség, s meghitt levegő van. Érezni rajtuk, hogy ezeknél az élményeknél kezdődik a költő valójában, ezek a szerző igazi problémái s a többi csak szerepjátszás. S a falusi öregek elmagányosodása itt még súlyos társadalmi mondanivalót is kínál. Ez ma komoly korprobléma. Kár, hogy Zalánál az általános társadalmi érvénye nem érződik. Érződik belőlük az őszinte szülői szeretet, gyermeki ragaszkodás és féltés, s néhol szinte nagy László-i magasságba csap a felfokozott látomás. (Megnyikordul a régi szék alattuk. — Jönnek felém és meghajlott alakjuk — képzeletemben óriássá nőtt.), De az elmagányosodásuk megmarad esetlegesnek, egyszerinek. Ugyanígy privatizálja el Zala a másik legnagyobb élményét, az asszony és férfi

súlyosabb érvényű mondanivalót-kínáló viszonyát is. De ezek a versek (Mosolyogj, Beteg kaszás, Apám, Édesanyám, Otthon, őszi napon) mégis szépek:

Akár a felhőmentes égbolt, az ő szeme is tiszta kék volt.

így lett az ég egy fokkal kékebb, s áldott apával én szegényebb.

(Apám.)

Az ilyen és hasonló képek megmaradnak az olvasó emlékezetében.

Formai szempontból érdekesek a Hajnali szonett-szerű egykép-versek:

A táj szép arcát harmatcseppel mossa, pipaccsal festi száját tűzpirosra, fején a párta: csupa margarét.

Ezek a versek (leginkább szonettek) mint pl. a Bogáncskóró, Köd, Fürdőzők egyetlen képre van építve, s azt bontja, tágítja a szerző többrészes metaforává. Kár, hogy ezek a metafórák is, de egyáltalán Zala képei kicsit idejét múltak, nincs bennük a kor, az olyan kifejezések, szavak, mint a bong, zsong, sóvárgott asszonyom, hangba oltott balzsam — már húsz évvel ezelőtt is avultak voltak. Sok a képzavar, de akad mondatszerkezeti pongyolaság is. Ilyenek: vasat önts láva gyanánt (a láva öntse a vasat?), arassad a rét aranyát (a rétet nemigen szokták aratni), Szűkülő mából kicsordul a gond (szűkülő ma?!), Távlatok hegylánca tárul valódba, Hasonlítnak az idősebbekre, kik nevemen hívnak, A szikra prüszköl, Mint a rét az érett szemet (búzaszemet?!). De az ilyen elemi hibákért már a szerkesztő is felelős.

öncélúnak érzem a kötetben a szerző által olyan gyakran (tizenhatszor) alkalmazott szonett-formát. A verset nemcsak a tizennégy sor s a négy versszak teszi szonetté, hanem a belső dráma, az ellentéteken felépülő szigorú szerkezet. Zala szonettjei azonban legtöbbször csendes tájképek, esetleg helyzetképek. A sematikus szigorú tagolás hát felesleges, funk- ciótlan.

S ezek után joggal vetődik fel a kérdés; hol volt a kritika Zala első kötetének a megjelenésekor? Miért nem figyelmeztette nagyobb igényre, s ha ez nem sikerült neki, a kiadó miért nem várt a kötet kiadásával, hogy a szerző esetleg tovább érlelte volna verseit? Ezt a sok miért-et irodalomtudatunk csaknem teljes hiánya magyarázhatja meg. A mi irodalmunkban még mindig nem alakult ki az az egészséges értékrendszerézés, amelyhez az olvasóközönség s a könyvkiadó egyaránt tarthatná magát. Tözsér Árpád