Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - LÁTÓHATÁR - Benjámin László: Vérző zászlók alatt
vérző zászlók alatt Benjámin László Et s’il ä refaire Je referais ce chemin Aragon A magány, a dicséret, a szégyen, a kétségbeesés, a remény, a hitek, a hitegetések, a kötéltánc a lét legperemén — Micsoda keveréket lökött is a végzet elém! Mégis így egész ez az élet, újra ezt kezdeném. Csak ezt, csak ott, hol a nyurga fiatalember, szinte kölyök, akit, hogy lépjen az útra örök árnyai s élő társai közt, Petőfi patétikus ujja s a maga szótlan esküje köt. Füiledt a világ, bevetésre sorakoznak a bombavetők, hágókon a tankok elébe zuhannak a büszke fenyők, arcára borulhat az is, aki térdre "nem esik a Vezérek előtt. Rábízva a puskacsövekre a nagy érvek, a jós-jeligék — a falakra, az utcakövekre — míg bomba nem veti szét — íródik a replika, rontva meg edzve, szorítja gyermeke? foglya? szívét az a kényszeredett, az a hetyke törvényen -kívüliség. Az ember föllobbanva kiéghet, menekülne is, üldözi rém, próbálja a félelmet, vereséget, de ha fölbukik is a helyén. Tűz, is, korom is ez az élet, újra ezt kezdeném. Gyász tollait hullatja az ünnep — hova lettek már a hadak? Gyere termő-tenyerű, vedd a pörölyt, vakolókanalat, úgy kalapáld, úgy rakd fel a Művet: hídfő a jövőnek, szikla-alap! Hős-énekek kürtje, legendák ideje támadt fel, csuda kor, sorozatban készül a nagyság, csak az ember süllyedt el valahol, kileheli égi parancsát az égő csipkebokor. Egyenlőség? Szabadság? Vak fegyelem és protokoll. A magasba a mély beleszédül? mindenki mindenkit elárul? divide et impera? — végül az aljasságig belegyávül, aki a törvény fölé ül, aki a törvény alá hull. A homlokon papi kaszt jegye, bélyeg, ami csillag volt, ami fény — Mit látott, mit ez a nép, hogy a szégyent torkomig nyomta belém: hányjam ki a mézet, mérget, éljek keserű kenyerén! Kínjaiból-támadt ez az élet, újra ezt kezdeném. Hol a próbált szív, aki hitt, aki lázadt? A Forradalom hol csavarog? Éljen szeretet... a szavakban alázat, ketrecben az elvek, az indulatok. Mit az elv? Mit a szív csak a látszat! „Az állam én vagyok!" Hatalommal-vert buta gőggel, vakon, süketen, konokan cicázok a bika-dühökkel, mit bánja, kit ér a roham — a feldühödött se vigyázza: kit öklel, azt sem, hogy a nyársba rohan. Ki a bajnok? a zsoldos? a sértett? a gödörbe az is meg ez is belefér, ha már darabokra esett a közérdek mindenki magának ítél, elakad a szó, marad érvnek megint csak a vér meg a vér. Vádlottnak és ügyésznek és tanúnak álltam én a perben, hol az ítélet joga nem az enyém — de az enyém ez az élet, újra ezt kezdeném. Szivárvány volt az a cél, kamasz álma? Szesz gőze, rajongó vágy ködképe marad, a lélek bódulata, hogy utána keserűbben ébred a priccsen a rab?
