Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - ORSZÁGJÁRÁS - Roman Kaliský: A táblázat legalján

ápolónő elvitte barátnőjét egy ismerős orvoshoz, de az visszautasította kérésüket. Barátnője kétségbe esett, öngyilkosságot akart elkövetni, el akarta venni három gyermeke életét, az ápolónő végül elhatározta, hogy maga hajtja végre a műtétet. A műtét sikerült, de nem maradt titokban, s az ápolónőt három éves börtönbüntetésre ítélték (ápolónői hivatását terhelő körülménynek tekintették), s büntetését töltötte még egy évvel azután, hogy kihirdették a a terhesség megszakításáról szóló törvényt, amely végeredményben törvényesítette azt, amit ő tett, s még sok ezer és tízezer kevésbé sürgős, kevésbé kényszerítő esetet.

A terhesség megszakításáról szóló törvényre feltétlenül szükség volt. Senki sem találta ki, az élet követelte meg. Előzőleg a terhesség megszakítását csak komoly, egészségi okokból engedték meg, rendkívül szigorú elbírálás alapján. 1957 óta népegészségügyi intézeteinkben a terhesség megszakítására nem csupán egészségi, hanem más figyelemre méltó okokból is sor került, ilyennek számított, hogy például a másállapotos nő hajadon volt még, vagy elmúlt negyven éves, már három gyereket szült, s azonkívül ott volt még az ún. szociális okok tág köre, például a család lakásviszonyai, együttes jövedelme, vagy az, hogy elsősorban a nő gondoskodott a család eltartásáról.

A törvény szabadabb értelmezése és az indokok jóindulatú elbírálása alapján tehát a nő viszonylag szabadon dönthetett, meg akarja-e szülni gyermekét vagy sem.

Ha kezdetben esetleg attól tartott, hogy a törvény nem eléggé tágkörű, hogy az ő esetére nem vonatkozik, a terhességmeg- szakítási bizottságok munkájának mindennapos gyakorlata hamarosan meggyőzte arról, hogy aggályai fölöslegesek voltak. A bizottság, amelynek elnöke az illetékes népegészségügyi intézet igazgatója volt, beidézte, elbeszélgetett vele, igyekezett egészségügyi-felvilágosító és erkölcsi érvekkel hatni rá, de a nő könnyei néhány kétségbeesett szó rendszerint erősebbnek bizonyultak minden érvnél. S minthogy az efféle beszélgetések száma egyre nőtt, egyes népegészségügyi intézetekben egyszerűen magnetofonszalagra vették a fel- világosító előadást, lejátszották a terhesség megszakítását kívánó nőnek. Az előadást megtoldották néhány jóindulatú megjegyzéssel, tekintetbe véve az eset sajátosságait. Aztán elvégezték a műtétet.

Pedig gyakran olyan nők fordultak a bizottsághoz, akiknek nem meggyőzésre, hanem segítségre lett volna szükségük.

— Egyszobás lakásunk van, hárman lakunk benne, a lakás nedves, a szobába becsurog az eső. Szívesen megszülném a gyerekemet, ha kilátásunk lenne jobb lakásra.

Ilyenkor a nő rendszerint részvevő, de semmitmondó választ kapott, a bizottság tagjai közül senki sem próbált segíteni rajta, nem is nagyon tehette, a lakásába se mentek el, hogy meggyőződjenek szavainak igazságáról. A bizottság (s ugyanakkor az illetékes nemzeti bizottság) számára egyszerűbb volt beírni a statisztikába, hogy szociális okokból, a kérvényező rossz lakásviszonyaira való tekintettel került sor a terhesség megszakítására, semmint hogy újabb lakásproblémát vettek volna nyakukba.

De a bizottság előtt gyakran álltak olyan nők, akiknek nem volt szükségük sem meggyőzésre, sem segítségre, csupán tárgyilagosan felül kellett volna vizsgálni kérvényük indokolását.

— Ha megint szülnöm kellene, kénytelen lennék abbahagyni távtanulmányaimat, meg kellene válnom az állásomtól is, ez pedig veszélyeztetné két gyermekem eltartását, nem vonhatom meg tőlük azt, ami megilleti őket.

Az efféle érvekre a válasz rendszerint tanácstalan vállvonogatás volt, ritkán fordult elő, hogy a bizottság utána járt a dolognak s meggyőződött róla, hogy a nőnek nem kellene kilépnie muskahelyéről, távtanulmányokat nem folytat, gyermekeinek eltartását egyáltalán nem veszélyeztetné az újszülött; az igazi ok egész más, a család autóra spórol, vagy a bolgár tengerparton akarja tölteni szabadságát, s a gyerek születése megzavarná terveiket. így aztán engedélyezték a terhesség megszakítását, s a statisztikában mint ok az szerepelt, hogy elsősorban a nő kénytelen gondoskodni gyermekeinek eltartásáról.

Ha a megszokott és bevált érvek hatástalanoknak bizonyultak, a nők bemutattak a bizottságnak egy nyugtát arról, hogy valamely magánszemélynek 10 000 koronával tartoznak, a pénzt nemrég vették kölcsön, hogy berendezzék lakásukat, s adósságukat rendszeres részletekkel kötelesek törleszteni.

így keveredtek össze az esetek, lassan már nem lehetett különbséget tenni, hogy valóban komoly okból kívánják-e a tér-