Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Dobos László: Kegyetlen esztendők (regényrészlet)

Csalogat, avagy elbújt előlem ez az asz- szony? Nem tudtam eldönteni. Micsoda úri passzió, anyaszült meztelen a napra feküdni. De hogy nem fél! Hisz ez az irdatlan erdőség tele van vaddal: biztosan vigyázza valaki a bokrok mögül.

Egyik gondolattal hütöttem, a másikkal bíztattam magam: akár egy főbe döntött márványszobor, úgy feküdt előttem ez a szép női test.

Életemben először volt alkalmam gyönyörködni a női meztelenségben. Hittem is meg nem is: mert hát ilyen paradicsomi látványról még álmodni is csak félve mer az ember...

És bizony igaz volt. Ahogy először megpillantottam a bokrok mögül, kiszáradt a torkom, aztán lenyűgözött a szépsége. Dehát milyen a férfi ember, amit a szeme, azt a keze is szeretné tapintani. Szomjas vágyakozás kavarta fel bennem a vért. A szemem már csak az egyenletesen hullámzó mellek mozgását érzékelte. Hallottam már jónéhány cifra históriát pucérokkal fajtalankodó tiszti feleségekről, mégis féltem.

Egy pillanatra elémvillant a recsegő hangú hadbíró: elítélhetnek, még egy újammal sem érintettem és rámfogják a nőgyalázatot ... Még az isten is ellenem fordulna egy ilyen tárgyaláson.

Kiléptem a tisztásra.

Az asszony rémülten felkapta fejét, felugrott és kezével takarva meztelenségét egy széles fatörzshöz hátrált.

— Aljas... szemtelen — sziszegte — takarodjon!

___

E

gy lélegzésnyi ideig farkasszemet néztünk. Szégyenérzet és valami soha nem tapasztalt állati vágyakozás reszketett bennem ... Legszívesebben magam alá te- pertem volna ... védekezzen ... karmoljon, harapjon, érezné meg az erőmet...

Meg szégyenül ten elfordultam. Keserű nyál futott a számba: minden idegszálammal lestem, figyeltem ... Ilyen lelket sorvasztó állapotként képzeltem el a roham előtti pillanatokat is. ,

Ügyes keze lehetett; öreg tölgyek tetejéről még földre sem ért a hulló levél, már ott állt mellettem felöltözve.

— Mit akar? — kérdezte remegő hangon ... Nagy barna szemével fürkészve nézett rám, de talán már enyhültebben, mint találkozásunk első pillanataiban.

— Szép ... nagyon szép ... — dadogtam idétlenül.

— Frontkatona? — faggatott tovább.

— Még nem voltam kint... most megyek először — válaszoltam.

Bősz türelmetlenséggel szaladtam az asszony után, mikor meg a közelébe értem, egyszerűen elfogyott a szavam. Ez a vérpezsdítő közelség egy sóhajtásnyi időre bizonytalanná tett; udvarolni udvaroltam már én ... olyankor szép sorjában jön minden.

— Nem fél? — folytatta a kérdezést és nekem úgy tűnt, mintha ravaszkás mosoly villant volna a szája szélére.

— Mitől?

— A haláltól... A fronton elpusztulhat.

— Most nem gondolok vele. — Bizonyara tovább faggatott volna, kilétem felől, de az én fejemet elöntötte a forróság, mint akinek nincs ideje a fontolgatásra, s magamhoz ragadtam az asszonyt. Igazán még védekezni sem volt ideje, mert támadtam, ahogy rohamozni tanítottak, minden erővel, megállás nélkül. Öleltem, csókoltam vadul, mint egy kiéhezett farkas.

összefüggéstelenül, a levegőt kapkodva beszélt: „Nem szabad ... nem szabad!... Szeretek virágágyon feküdni, kis honvéd- virágágyon.“

„Ezen ne múljon“, gondoltam. Felugrottam és bolondul tépni kezdtem a kis tisztás virágait. Szedtem egy öllel, leraktam egy bokor alá és ismét rohantam vissza.

Előttem pompázott a kárpáti természet minden szépsége; a víz, a bokrok, a fű. Nem láttam, nem hallottam ebben a pillanatban semmit, csak az asszony reszkető pihegését.

Virágágyat rakok, nagyot, méltóságteljeset — motyogtam magamba.

Már kezemben éreztem térde forróságát, mikor a hegy alól megszólalt az ezredkür- tösünk trombitája.

Riadót fújt.

Parancsba kaptuk mi azt, hogy ne távolodjunk messzire az ezredtörzstől, gondoltam is én akkor a paranccsal.. Talán a halálos sebet kapott katona merevedik meg úgy egy pillanatra: nem tétovázhattam, kaptam a cókmókom és csak annyit tudtam mondani az asszonynak elmenőben:

— Riadó... a frontra indulunk. — És már gázoltam is lefelé a patak meder kövei között.

Amaz látva ijedt kapkodásom, nevetésre fakadt, nevetett egyre hangosabban... Visszhangzott tőle az erdő, már a hegy lábánál bukdácsoltam reszkető inakkal, még mindig hallottam ...