Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - Gyüre Lajos: Versek
Gyüre Lajos várakozás A nappali zaj már régen elült s a látogatók is mind hazamentek, és a szoba szuszogó mély csöndbe merült. Csak te nem alszol, éberen várod a percet, az el soha nem feledőt, az első sírást, húsunk nyíló virágát, élő terhed. Kerek hasadban egy isten dörömböl, és ereje a lágyan ívelt medencében fájó, ritmikus görcsbe feszülve betör. Kés villan, és hideg csipeszek sora kapaszkodik rózsásan nyíló húsodba, míg hull rád a fények ezüst sátora. Még tíz perc. Még öt, vagy annyi se tán, s a fájdalom vérgöngyös filmjén feldalol a hangjegyre le nem írt éles szoprán. Jöjj hát, te ismeretlen, s mégis ismerős! Ő, hisz számtalanszor tapintotta ujjam kezed, vagy lábad, hogy: no nézd, milyen erős! Hogy kapálództál, hogy húztad mindjárt vissza, mint egy fürge lábú bátor táncos legény; vagy mint jól cselező, ügyes futballista. S ím, a jóslatok — volt belőle egy egész sereg - mind sorra buktak. Vidáman rácáfolt a köldök alá csókolt nyíló anyajegy. kikötő Éhes voltam, ennem adtál. Szomjúhoztam, innom adtál. Hétzáras kincsedet nékem megmutattad — csak jó szót reméltem, s te magadat adtad. Voltál párnám, menedékem. Hajóm járván világ tengerében, már rég partot keres - te irgalmas voltál, kegyetlenül kegyes ősasszonyi oltár. F oltozgattad rozzant bárkám. Befogadtad, noha látván: rokkant a gerince, régi már a donga — s a hajósnak nincsen öröme, csak gondja.
