Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Kovács Miklós: Tavaszi eső

kopogását hallgatta, amely olyan volt, mint valami gyászos, monoton dobpergés ...

— No, hajts be! — lökte meg csizmája orrával a kutyákat és a sűrű, csöndes tavaszi eső függönyén keresztül a legelésző állatok felé intett.

A kutya gyors iramodással szaladt ki és hangos csaholással terelni kezdte az állatokat a fedett karám felé.

Az öreg pásztor előkészítette a fejőedényt, sorba kirakta az üres tejeskannákat, ahogy megszokta.

A kutya két engedetlen tinóval küszködött, amelyek sehogy sem akarták megérteni, hogy miért is kell ilyen korán abbahagyniok a legelést. A karámtól mesz- sze, ellenkező irányba iramodtak, s a kutya hol az egyik, hol a másik tinóhoz szaladt, hogy viszatérítse őket. Fáradozása azonban eredménytelennek bizonyult, mert a két állat fejét a földre szegezve vadul rohant a világba, szapora rúgásokat osztogatva hátsó lábaival. Végre a kutya elmaradt és bűntudatos oldalgással közeledett a kunyhó felé.

Az öreg pásztornak kellett a két elkó- dorgott állat után szaladnia, hogy botjával visszatérítse őket. Közben szaporán hullt a meleg tavaszi eső, s mire sikerült a két állatót beterelnie a többi közé, ruhája csurom vizessé ázott.

Bent a kunyhóban egy törülközővel szárazra törölte az arcát, aztán elindult, hogy megfejje a húsz tehenet. „Bárcsak itt lenne a fiú, mindjárt vidámabban menne... Lehet, hogy holnap délre sem jön meg... Ha el nem áll addig az eső, akkor egész biztosan nem jön meg ... Csak a fejés lenne már meg, semmi bajom sem lenne“ — gondolta és kezébe vette a fejőedényt és az alacsony fejőszéket.

A fejés azonban nyűgösen, lassan haladt. Az állatok nyugtalanul toporzékoltak. szerettek volna még kimenni a legelőre. Már sötétedett, amikor végzett a tizedik tehénnel. Elvétette a teheneket is, s vagy kétszer gugyorodott oda a kifejt tehén mellé.

A kutya egyszerre hangos csaholásba kezdett. Ott állt az öreg pásztor mellett, s csak ugatott bele az esős tavaszi alkonyaiba.

— Nyughass, hagyd békén a nyulakat! — mordult rá Dandi. De a kutya nem engedett, s már ki is bújt a karám léce alatt és szaladt bele az esőbe, a közeledő éjszakába. Az ugatása azonban már nem volt ellenséges, hanem nyüszölő prüsszögés, mint mikor jóbarát, vagy ismerős érkezik a házhoz.

Az öreg pásztor felegyenesedett a fejőszékről és a kutya után tekintett, de kissé gyengék voltak már a szemei. Látni nem látott semmit, helyette közeledő lépések vízloccsantó zaja ütötte meg a fülét.

— Szervusz Dandi, édes Dandikám! — hallotta meg a fiatal pásztor hangját, aki éppen akkor ért a karám mellé. Hirtelen lefektette a kerékpárját és egy ugrással átvetette magát a korláton. Hangjában öröm, boldogság csendült, mint egy olyan gyermekében, aki nagy-nagy ajándékot kapott.

— Édes Dandikám, fiam van, hallod: fiam!... Három kiló és hetvenhat deka — mondta boldogan, ahogyan csak az édesapák tudnak beszélni. Átölelte az öreg pásztor nyakát és szőrös arcát összecsókolta. A ruhájából csörgött a víz, amelyben talán egy tenyérnyi száraz folt sem volt.

Kívül a karámon hullt, esett a meleg tavaszi eső, a karám pléhfedelén hangosan kopogtak az esőcseppek...