Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Tőzsér Arpád: Veres János: Tüzek és virágok

nem vagyok erősebb, mint otthon a várhegyen nyíló ibolyák! Jaj, mit gondolsz, mennyire húzza a váltam lefelé a teher, amit rágörgettél.

Nagyon szépek helyzetképei és életképei: a Básti lányok, a Lakodalmasok („Vén zenész lába kalimpál alá a saroglyából“), Dédanyám udvara, s senki olyan szépen nem énekelte meg nálunk az utóbbi időkben a barátság nagy, bensőséges érzését, mint Veres János:

Elmégy hát te is, cimborám, hangod az alkony elragadja, illettünk egymáshoz akár a törött korsó két darabja.

(Jácintot viszel)

Veres érzi maga is a társadalmi igény hiányát s minden ciklust nekirugaszkodással kezd:

Felkeltem, látok, hallok, rám szálltak földi hangok.

De végülis csak a Homokvirág elégiájáig jut, néha a Felköszöntö idilljéig, vagy egyszerűen csak a sematizmusig. Valahogy szükségét érzi a politikai témának, megénekli hát a történelmi dátumokat, de nem olyan szürke eszközökkel, mint azt régebben tették költőink, hanem briliáns képekben. S népi-naiv szemlélete csak végleteket ismer. Ha a szocializmusról beszél, tündéreket lát, ha bukásról, ellenforradalomról — csak sötétséget és kilátástalanságot. Az 1919 c. versében így ír:

A gondolat sasszárnyon jár, csillagig ér, a szerelmesek lelke könnyű bárányfelhő, kunyhók asztalán méz lesz s fehér kenyér.

A történelmi valóság helyett végleteket ad. Számára 1919 csak zúgó szimfónia s mindjárt utána „keserű nagy csönd“.

Tipikus fogalom-vers a Kommunista. Benne csak a kommunista fogalmát, legáltalánosabb vonásait s nem konkrét valóságot kapunk. Veres nem tud többet a kommunistáról, a társadalmi erőkről, mint az átlagember, de jóval többet tud a tárgyakról, a tájakról, a csendesen bajlódó emberekről, egyszóval arról, amit meg lejiet figyelni. Ezért élnek jobban a leíróversei. Pedig az egész kötet egy hatalmas erőfeszítés a szélesebb társadalmi mondanivalók felölelésére, de a költőt alkata újra és újra megköti. S követelhetünk-e tőle társadalmi mondanivalót, ha az ilyenfajta próbálkozásai következetesen így végződnek:

kapanyél, búgó gyárak, a csontkürt és a gátak

— s vágy zúg opálos égen: hajónk víg révbe érjen.

(Serkentő ének)

Azt hiszem, értelmetlen dolog lenne. Fogadjuk el inkább annak, ami: a csodaszép leíró versek, színek, hangulatok, helyzetképek és életképek s a szerelem látomásos költőjének.

A költő így fejezi be a kötet utolsó versét, a Márciusi ének-et:

készítem erőim életem döntő fejezetére.

Ebben a kötetben úgy ismertük meg, mint a briliáns, de logikus képek, sőt képkonstruk- ciők, a meghitt érzések, barátság, szerelem avatott énekesét. Szerelmi lírája valóban gyönyörű, a mi költészetünkben talán a legszebb. Talán egyedül a fiatal Gál Sándornak vannak olyan szép szerelmi vallomásai, mint neki. Nem tudhatjuk, hogy az „élete döntő fejezetében“ milyen értékekkel szaporodik még lírája, csak azt tudjuk, hogy mit kéne elhagynia költészetéből, hogy az valóban a „Napnak és a Holdnak röpüljön“. Ebben szerettünk volna neki segíteni.

Tőzsér Árpád

Kritika és a koncepció

(Sziklay László szlovák irodalomtörténetéről már közöltünk recenziót az Irodalmi Szemle 1962. 3. számában,- Köfer Istvántól. Azóta újabb szempontok merültek fel a könyv értékelésében, melyek általában is érintik a magyar-szlovák kulturális viszonyt. F.gész sor recenzió jelent meg a műről a magyarországi sajtóban, a csehszlovákiai magyar lapokban, de a szlovák szakemberek körében is élénk visszhangra talált: eddig foglalkozott vele a Kultúrny život, a Slovenské pohľady és a Slovenská literatúra. Mielőtt helyt adunk Csanda Sándor, a magyar irodalomtörténet docense hozzászólásának, röviden ismertetjük Andrej Mráz akadémikusnak Sziklay könyvéről írt véleményét.)

(A magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok elvi kérdéseiről)