Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt

módszerét nem vizsgáltuk felül, nem tisztítottuk meg korának vulgarizmusaitól, hanem egyszerűen elvetettük az egész módszert. Ma ismét egyszerre és egyoldalún — mintegy a túlhaladott, vagyis eldobott módszer pótlékaként — lassanként helyet kap a műalkotás elemzésének úgynevezett analitikus módszere, amely kétségtelenül nem áll messze bizonyos strukturalista fogásoktól: ezt a módszert az érdekli, milyen a mű szerkezete és szervezete, belső törvénye és rendje; nem nagyon érdekli például a mű kontakt anyaga, amely a művészetet az élet sajgó problémáival köti össze. Természetesen maga a módszer nem minden tekintetben ellenszenves, mert magában hordozza a szabatosság követelményét. Mégis úgy hiszem, ez a szabatosság nem lehet cél, csak kiindulópont. Csakis így ellenőrizhetjük kritikusan a próza és az egész irodalom társadalmi szükségszerűségét és hasznosságát; a kritika csakis így vehet részt az egyes feladatok kidolgozásában a jelenlegi prózairodalom társadalmi hatása szélességének és mélységének felmérésében. „Analitikusan“ mondva: a prózaírók átlagban véve már tudnak például szerkeszteni. „Szociálisan“ mondva: ennek ellenére nem szerkesztették meg a szocialista élet harcos eszményét.

Nem véletlenül csúszott ki számon a kifejezés: a szocialista élet harcos eszménye. Máig ugyanis az irodalom, a kritikát sem kivéve, nem tudja igazán, tulajdonképpen mi is az a szocialista élet, hol és mivel kezdődik, milyen a belső szellemi gazdagsága, rétegező- dése, stb. Az irodalomban az élet mozaikját találjuk, odavetett vázlatát; kezdetben, a fel- szabadulás utáni első években volt a szabadságtól való megittasodás, a háborúval és következményeivel való általános, humanista leszámolás, nálunk Szlovákiában ráadásul a felkelési témák jánosikos feldolgozása; ugyanakkor voltak mélységes esztétikai bizonytalanságok is. Ezt legjobban bizonyították az irodalmi „szocialista humanizmus“ programjának megszövegezése körüli események. Ezekben a háború utáni első években csak nagy fenntartásokban beszélhetünk szocialista irodalomról. Aztán következett a kiáltványok, kinyilatkoztatások és első tettek korszaka; a leghosszabb, leggazdagabb időszak, amely mégis legszegényebb a reális és mindmáig élő eredményekben. Elkereszteltük — úgylátszik immár visszavonhatatlanul — a sematizmus és dogmatizmus időszakának. Puszta illúzió, hogy vita nélkül elszakadhatnánk tőle vagy egybeolvadhatnánk vele; teljesen lehetetlen azonban egyszerűen megkerülni, anélkül, hogy tudomást vennénk róla, amint azt az 1956 után kialakult helyzet, vagyis jelenünk bizonyítja.

Egyébként, — folytatta Števček, — erről a legújabban kialakult helyzetről az a tévhit terjedt el, mintha az utóbbi öt-hat évben az irodalom egy irányban fejlődött volna, mintha teljes egészében mondjuk a XX. kongresszus befolyása alatt állna. Ámde ez illúzió. Széleskörű érvelésre nincs szükség; talán elég rámutatnunk, hogy a XX. kongresszus után még el kellett jönnie a XXII. kongresszusnak. Az irodalomban ez olyanképpen jutott kifejezésre, hogy — nálunk is — két nem antagonists fejlődési áramlat jött létre; röviden nevezzük az egyiket polemikusnak, a másikat antipole- mikusnak. Ismét csak érthető, hogy ebben az időszakban sem voltak az irodalomban a legkedvezőbb körülmények ahhoz, hogy átfogón megfogalmazzák a szocialista élet, és természetesen a szocialista irodalom harcos eszményét. Bizonyára a szlovák és a cseh kritika érettségét bizonyítja, hogy oly szembetűnőn egy véleményre jutott Mináčról, jelentőségéről a próza jelenlegi történetében. Mináč ugyanis valamennyi mai prózaírónknál nagyobb kitartással, mondhatnám makacssággal írja és rakja össze a maga eszményét a szocializmusról, s bátran szembesíti a társadalmi illúziókkal és a társadalmi valósággal. Írói útjában egy valami csodálatra méltó: az összefüggések tudata, a forradalmi gondolkodás folytonossága, a szocialista élet harcos eszményének állandó védelme.

Števček a továbbiakban hangsúlyozta, az „igazság“ „hitelesség“ széleskörű és nagyon általános követelménye, amelyet a prózával kapcsolatban hangoztattak és még mindig hangoztatnak, túlságosan ködös és megfog- háttalan; nyújtható mint a gumi. Ráadásul a próza igazsága mindig kétféle: régi és új, igenlő és vitázó, sztatikus és dinamikus, reakciós és haladó, ünnepi és hétköznapi; s végül a lehetséges párosítások legfontosabbika: a tény igazsága és a tényközlés igazsága. A tény magában véve igaz, való, tapasztalatilag hitelesíthető; közlése, feldolgozása azonban már az alkotó egyéniségének haladó vagy reakciós jellegétől függ. A művészi interpretációnál kezdődik és végződik minden.

A cseh próza egyik sikeres alkotásának, Branald „Elveszett tárgyak“ cimű könyvének ürügyén Števček foglalkozott az irodalmunkban egyre inkább tapasztalható tény- és té- nyecskeuralommal. A kritikusok már ünnepélyesen meghirdetik ennek az új rendnek a törvényeit, a cseh Benhart törvénybe iktatja a „tény, dokumentum, realitás iránti tiszteletet“, de szerencsére csupán mint a műfaj, a riport vezérelvét. A szlovákiai B. Truhlár már tovább megy, túllépi a műfaj határát és így Ír: „Branald könyve igazolja, hogy a mai próza az élet ábrázolásához vivő útján munkáját a biztosan megismert életanyaggal köteles megkezdeni“. Števček hangsúlyozza, ennek a tény- uralomnak a gyökerei a sematikus próza ünnepélyes és fennkölt „igazságában“ keresendők: az alkotásban tényleg sürgősen helyet kellet adni a ténynek a tétel ellenében, hogy legalább részlegesen rehabilitálódjék a szocialista irodalom hitelessége. Ebből következett a riportnak, mint műfajnak az új reneszánsza, a régi általánosítások iránti bizalmatlanság, az új, mondjuk vitázó vagy kritikus általánosításoktól való félelem. A tények iránti tisztelet ma kiút a szükségből, vagy ha úgy

626