Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Világjárók

eredménye a Kínai Képeslapok című „kis uti- napló a nagy Kínáról".

Kínáról és új embereiről rengeteg írás és könyv jelent meg, újat mondani nehéz annak, akit a „nyájas vendéglátók programja gyorsabban repít végig az országon, mint porszemet a vihar" — írja Jiŕi Marek kínai leveleiben. Hofmeister könyvéről, „kínai képeslapjairól“ elmondhatjuk, hogy sok újat is adnak; az a törekvése, hogy ne legyen unalmas, sem áradozó, mint egy ösztöndíjas utas, de ne legyen felületes sem, mert megszerette Kínát, sajátosan egyénivé teszi feljegyzéseit. Nem vitás, hogy alapos felkészültséggel, nagy tárgyi tudással indult útnak, különösen képzőművészeti ismeretei sokoldalúak; szerencsére ezek a széleskörű ismeretek nem teszik tudálékossá és nehézkessé írásait. Frissen és elevenen tapint a dolgok velejére, elemző elmével mindenütt rendszerezi a látottakat, összhangba hozza a környező világgal, és találó véleményt fűz a tapasztaltakhoz.

A nép társadalmi helyzete, múltja és jelene mellett Hofmeistert elsősorban a képzőművészet kérdései érdeklik, és itt is kivált azt kutatja, hogyan keletkezik egy nép művészete. Megállapításai nemcsak találóak és érdekesek, hanem mélyek is. Érzi a költészet és bölcsesség összeforrottságát és a tényt, hogy a költészet mindenbe tudományos tartalommal párosulva olvad belé Kínában.

Elmerülve a múltba, a kétezerötszáz évvel ezelőtt élt Lai Ce egyik bölcs mondását idézi:

„El kell követni mindent, hogy az ő (értsd: a nép) tápláléka legyen ízletes, öltözéke tetszetős, nyugalmas hajlékot kell építeni neki (a népnek), és életét vidámmá kell tenni."

Annyira korszerű ez a tanács, hogy az az érzése támad, mintha a Kínai Népköztársaság mai kormánya lépten-nyomon ehhez igazodnék.

A kötet második könyve, a Kiállítás a pira- -Á*- misokról a szerző útiriportjait foglalja magában „a világ legrégibb kultúrájának megújhodásáról." Hofmeister 1956 tavaszutóján az első csehszlovák kultúrküldöttség tagjaként járt Egyiptomban. Nem töltött ott hosszú éveket, de még hónapokat sem, mégis igen gazdag és főleg eredeti anyagot rakott vándortáskájába. A világirodalomnak kevés újkeletű útikönyve van, amely annyi érdekeset tudna mondani az egyiptomi művészetről, mint Hofmeister könyve, ugyanakkor eszmei mondanivalója is találó és lebilincselően érdekes. Nincs itt terünk, hogy találó elemzéseit az egyiptomi társadalom kialakulásáról, a Nílus küldetéséről, a világ legrégibb kultúrájának rügyfakadásáról bővebben méltassuk, röviden csak arra utalunk, hogy megállapításai, mint kínai könyvében, itt is alapos tárgyi tudásra és felkészültségre vallanak.

Luxorban, a Királyok völgyében, Karnakban, a szakkarai holtak városában járva megismeri

a világ legrégibb festőművészetét és végső konklúziója: sok-sok fáradozásra lesz még

szükség, hogy az egyiptomi parasztok, a fellahok élete feledésbe merült királyaik színvonalára emelkedjen. „Mert ott, ahol a nép uralkodik, nemcsak tisztelet illeti meg őket, hanem királyi lehetőségek is."

ade in Japan — a kötet harmadik köny- ve — útiriport arról az országról, ahol az első atombomba robbant. 1958-ban zajlott le Tokióban a Pen-Club XXIX. nemzetközi kongresszusa, amelyen a szerző Csehszlovákia egyetlen küldöttjeként vett részt. „így történt, hogy irodalmi szabadjeggyel utazta be a gyötrelmek kertjeinek leg szebbikét.“

A kötetnek ebben a részében az olvasó sok ismert megállapítással találkozik, és ismét a képzőművészet az a terület, ahol a szerző a legotthonosabban mozog. De míg az emberekről, a tájról, a kertekről, az étkezés kultúrájáról igen közvetlen hangon mondja el véleményét, a japán képzőművészetre vonatkozó elmefuttatásai sokszor már tudományos jellegűek és annak ellenére, hogy ezek a refleksziók és magyarázatok olykor a szatíra borsával vannak fűszerezve, nem emészthetők meg oly könnyen, mint az a koszt, amit Egyiptom ősművészetével kapcsolatban tálal elénk. Ügy érezzük, hogy világosabb és egyszerűbb elmefuttatások hasznosabbá tették volna az útirajzokat.

Ebben a részben is sok a jó mondás, mint például: „Felfedezni csak olyasmit lehet, amit az ember fel akar fedezni, és ez számára lényegében tudat alatt már régóta ismert titok."

Vagy:

„A japán kultúrába sohasem hatolhat be az, aki nem érti meg a teázás szertartásának rítusát.“

Viszont helyenként kissé sántítanak axiómái:

„A laikusok sohasem hisznek az igazi képző- müvészetnek. Ügy topognak előtte, akár az igazság előtt. Az igazság pedig — talán ez az egyedüli rossz tulajdonsága — az igazság szerénytelen.

A muul, Sichrovsky, Schomburgk és Béhou- ■É*- nek könyveinek fordításai általában gondosaknak mondhatók. Hibátlanok, gördülékenyek, és élvezetessé teszik az olvasást. Hofmeister művének átültetése azonban megérdemli, hogy bővebben szóljunk róla. Rácz Olivér kivételesen gondos, minden tekintetben mesterinek mondható munkát végzett, és ez nem kis erény, mert Hofmeister nyelvezete tele van szinte lefordíthatatlannak tűnő ara- beszkekkel, nyelvi különlegességekkel, amelyeket Rácz finom érzékkel, költői ihletéssel, hiánytalanul tolmácsol. Az ő érdeme, hogy úgy olvassuk a sokszor nehézveretü sorokat, mintha szerzője eredetileg magyarul írta volna meg könyvét.