Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - L. Annyinszkij: Gondolatok az ifjú nemzedékről

Gyimka nem lojális ember

Az igazat kimondtuk. Az 1941-es és az 1956-os év határozza meg a negyedik nemzedéket a Szovjetunióban. Ha a háború kitörésének esztendeje elválasztotta az idősebbektől, az SZKP XXII. kongresszusa elválasztotta a fiatalabbaktól. Az 1941-es esztendő „negatív“ módon jelölte meg ezeket a fiatalokat — ők ugyanis nem mentek ki a frontra — de az ötvenhatos esztendő végképpen megformálta őket; a XXII. kongresszus pillanatában már számot tudtak vetni önmagukkal.

Vaszilij Akszjonov, a háború utáni nemzedék egyik képviselőjének „Csillagos levélke“ c. regényében két testvért jellemez. A fiatalabb a tizedik osztályba jár, az idősebb tanulmányainak befejezésekor éri meg a XXII. kongresszust. A fiatalabb akkor tizennégy éves volt.

„Én lojális ember vagyok — mondja az idősebb félig tréfásan. — Ha az útkeresz- tezésen megálljt -parancsol a piros jelzés, akkor megállók. S csak akkor megyek tovább, ha zöld jelzést látok: szabad az út. Az öcsém bizony más ember. A tilos jelzésre szálad át az úttesten. Ez azt jelenti, hogy mindig odamegy, ahova éppen kedve tartja.“ Akár a regénybeli példa, a valóságos Gyimka is külföldi szabású nadrágban feszít, tüntetőén megnézegeti a lengyel lapokban a női szépségek fényképeit, kissé durva zsargonban fejezi ki gondolatait, s ha csak lehet, fütyül minden tekintélyre. A szerző koncepciójának megfelelően épp Gyimkában látja annak a belső felszabadulásnak a példáját, amelyre az idősebb testvér hiába törekedik.

Viktor Gyimkában valami „teljes“ közvetlenséget fedezett fel — olyan tulajdonságot, amelyért neki — Viktornak — önmagával is meg kell küzdenie, s közben nem lehet tekintettel arra, hogy épp bőrrel kerül-e ki ebből a küzdelemből. Mikor Gyimkára tekint, érti, hogy a maga függetlennek tartott élete (jeles tanuló, kitűnően végzett főiskolás és aszpiráns) nem is az ő élete, hogy mindezt a felnőttek teremtették meg és készítették elő számára, hogy ő maga, dr. Viktor Gyenyiszov — egész ragyogó élete folyamán egyetlen önálló lépést se tett...

Ami Gyimkát illeti, én magam nem osztom a szerző rajongását ezért a hőséit. Gyimkából ugyan lehet ember a talpán, de megeshet az is, hogy semmi sem lesz belőle. Gyimkának még nincs saját, kialakult

ábrázata. Mikor bátyja az igazság érdekében lemond csaknem befejezett disszertációjáról, melyben téves útra tért, Gyimka a tallini fürdőbe megy „megismerni az életet“. Gyimka egész magabiztossága és fügetlensége nagyon olcsó erények. Hiszen ő, aki fütyül a tekintélyekre, aki függetlensége jeléül csokornyakkendőt visel, nem élt meg hasonló kellemetlenségeket a munkahelyen, mint a bátyja, csak azért, mert a kibernetikát külön tudományágnak tekintette, és senkivel nem vitázott arról, mű- vész-e vagy sem Picasso. Gyimka számára mindez magától értetődő dolog, mely minden erőfeszítés nélkül az ölébe hullott, akár a XXII. kongresszus, a lenini normák, az első szputnyík és az első űrhajós.

„S talán másképp is lehetne?“ — kérdi Gyimka. „Hisz másképp nem is volna lehetséges."

Gyimka nem tudja, hogy másképp is volt. A XXII. kongresszus számára nem jelent határvonalat, teljességgel felfogott aktust, sem jelet ahhoz, hogy szabadon rendelkezhet az életével. Ötvenhatban még nem tekinthető felnőttnek, akkor Viktor sem tekinthető annak negyvenegyben. Gyimka már más nemzedékhez tartozik, a következő nemzedékhez.

Viktornak öccsétől eltérően van életcélja, ismeri a célravezető utat, és eszményei vannak. Ha céljai más körvonalakat is öltenek, törekvése, vágyai határozottak. Nem állíthatom, hogy a „negyedik“ nemzedék átesett volna a kiábrándulás stádiumán, de a kijózanodás stádiumán kétségtelenül túlesett. Az élet bonyolultabbnak, rosz- szabbnak és egyben jobbnak is mutatkozott és érdekesebbnek, mint azok a rózsaszínű elképzelések, amelyekkel a valóságos élettől elszakított iskola ámította a negyvenes években. Csakhogy ezek a boldog humanista szellemben — olykor spekulatív módon nevelt — fiatal idealisták elfogadták, magukévá tették a legnagyszerűbb eszményt, amit a humanista géniusz egyáltalán megalkothatott — egy szociális álmot, a kommunizmus eszméjét.

Gyermekkorunkban az ellenséget rohamozó vörös lovasság látomásával társult elképzeléseinkben és a spanyol polgárháború romantikájával, gyermekkorunkban Sztálin félelmetes nevéhez fűződött. „Gyermekkoromban nem szerettem az ívben hajló görbéket, gyermekkoromban mindent