Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző

gató, késelő, revolverezö szegénylegény, hanem a nagyipari tökéletességgel és nagyvonalúsággal dolgozó tömeggyilkos — az emberéletek kioltásában tervfeladatot lát és becsületes hivatalnokként igyekszik túlteljesíteni a tervet, s hogy ez a mindent, ami erkölcs megcsúfoló gyilkos is éli a maga hétköznapját és ünnepnapját, neki is van — rágondolni is iszony — családja, gyermeke, talán ö is gondol valakire az emberi érzelmet meggyalázó torz ellágyulással. Perverz és ferde elképzelés, ha egy Eichmann, egy Mendele családi életére gondolunk — pedig lám, nekik is volt és van családjuk, nekik is volt és van baráti körük, amely — s talán ez a legiszonyúbb — azonosul velük, természetesnek és magától értetődőnek, tisztesség, becsület és hűség dolgának tekinti, hogy „teljesítik kötelességüket“.

Ebbe a számunkra érthetetlen és felfoghatatlan világba vezet Böll könyve. A cselekményét nehéz volna elmondani — tulajdonképpen nincs is. Ami történik, egy nap alatt történik: a patrícius családból származó Fäh- mel építész barátja, Schrella, akivel együtt fordultak szembe valamikor, nagyon fiatalon és nagyon lelkesen, igazan az embertelenség rendszerével, hazatér külföldről, éppen azon a napon, amelyen Fähmel apja — ő már nem patrícius családból született, csak beleházasodott az évszázadok óta nagypolgár Kilb családba, ugyancsak építész, ő építette a Sankt Anton kolostort, amelyet fia a háborúban felrobbantott — nyolcvanadik születésnapját ünnepli: az ünnepség koronája, hogy Fähmel anyja, aki egy háborúban fivéreit és apró gyermekét, a másik háborúban fia emberségét, életét és menye életét áldozta a germán téboly oltárán, merényletet követ el egy miniszter ellen, revolverrel belelő: „Az unokám gyilkosa mellettünk ül a balkonon — ez nem zsarnok-gyilkosság, hanem tisztességgyilkosság ...“

Gyarlón elmondva ez volna talán a történet váza; néhány szavas tartalomba beleszorítani nem lehet, mint semmilyen könyv cselekményét nem lehet jelszavasán felvázolni, főleg az olyan könyvét nem, amelynek nincs is cselekménye. Mondhatnám így is a tartalmat: egy idős építész felesége egy-két órára kiszabadulva az elmegyógyintézetből lopott pisztoly- lyal lelő egy minisztert. De ez csupán a regény kicsúcsosodása, az egymásba zárkózó és egyre tornyosuló hullámok legmagasabbika, az a pont, amelyért az épület felépült, amelyért több mint háromszáz oldalon keresztül kellett motiválni, tudatmetszetekben, belső monológokban, asszociációkban elmondani egy polgári család történetét.

Hogy tévedés ne essék: a Böll kipécézte család sémiképpen sem tipikus, nem jellemezheti, nem testesítheti meg a német polgárságot: az író is így tudja és így akarta. Fähmelék a maguk lázadó humanizmusával — micsoda szegényes kis lázadás: az apa tízóraira elfogyasztott paprikás sajtja és a fiú

szektáns lelkesedésben cipelt papiros-bombái! — kívül rekednek saját társadalmi rétegük, saját osztályuk körén — mint az apa mondja egyik tudat-metszetében: jégkorszak, az egyik helyen az egyik fiam miatt (a lázadó Robert miatt, aki mindennap fél tízkor biliárdozik a Princ Heinrich szállodában), a másik helyen a másik fiam miatt (akin fog a méreg, a fertőzés, a barna maszlag, „csak a teste Ottóé“, bevonul, főhadnagy, százados, őrnagy, alezredes lesz és végül 1942-ben elesik Kijevnél). Nem tipikus a német polgári világban a Fähmelék esete — tipikusak a Nettlingerek, akik valamikor a szöges drótkorbácsot suhogtatták és ma négy márkás szivarokat szívnak, olyanok, mint egy miniszter, vagy talán miniszterek is már, tipikusak a Gretzek, akik egy sóhajtásért rendőrkézre adták saját édesanyjukat, tipikusak a Ben Vakesok, akik tornatanári szadizmusukban gyerekeket kínoztak, rendőrfőnöki gazságukban százakat és ezreket gyilkoltak, s ma fehér lovon feszítenek a bajtársi találkozón jól tápláltan és agyon- rendjelezetten, mint önmaguk és az általuk képviselt, bennük megszemélyesedett embertelenség múzeuma.

A németek szeretik a legendákat. Számukra mindent, ami nekünk érthetetlen és megfoghatatlan, egy-egy általánosan elfogadott és szentnek, ellentmondás nélkül elhiendőnek vett legenda magyaráz meg. Századunkban is jó- néhány ilyen legenda volt — a jó császár legendája, a gonosz angoloktól és franciáktól kisemmizett, rohamléptekben szaporodó, de gyarmattalan és saját országának szűk terében fuldokló német nép legendája, a kultúrfölény és a kultúra terjesztésének legendája, a veretlenül és legyőzhetetlenül elvesztett háború legendája, később a minden egyéni kényelméről lemondó, csak a nép javáról gondoskodó Csoda-Führer legendája, s ma két újsütetű legenda: a katolikus ellenállás és a német legyőzhetetlenség legendája.

A -legyőzhetetlenség legendájával már egyszer találkoztunk: lényegében ugyanaz, mint a legyőzetlenül elvesztett háború legendája, csupán annyiban modernizálódott, hogy visszatér egy régi bismarcki áligazsághoz, mondván, hogy a németet akárhányszor meg is verik, végül ő lesz a győztes. (Könnyen megérthető, hogy ez a legenda egyre több hívőre talál, hisz ehhez más sem kell, mint belelapozni a NATO parancsnokainak névsorába és meglátni, hogyan pumpált és pumpál bele az egykori tengerentúli ellenség minden tőle telhető, új háborúra felvértező javakat Adenauer- jába.)

De nézzük a másik legendát, a katolikus ellenállás legendáját. Az úgynevezett „keresztény-demokraták“ és „keresztényszocialisták“ ebben a nagyrészt maguk kiagyalta és terjesztette legendában kerestek és találtak politikai pátenst, hogy kezükbe vegyék a bonni állam ügyeinek intézését és „nemes“