Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - L. Annyinszkij: Gondolatok az ifjú nemzedékről
mára, s egyúttal nehezebb is. Nemrég egy közismert szovjet kritikus megírta, hogy a harmincas években, tehát az ő ifjú korában hogyan „tolták egyre feljebb“ — könyvelőségre, vezető funkcióra, felügyelőségre, főiskolára ... De ma, mondja később, „nem olyan könnyű a fiatalember számára az érvényesülés útja, még akkor sem, ha bölcs volna, mint maga Salamon király“. Ma ráadásul be kell bizonyítania kortársai előtt, hogy elsőbbségi joga van alkotó képességeinek kibontakoztatására — az élet ugyanis csak a legjobbakat választja ki magának — és ha egyszerű mindennapi ember marad is, látszólag a hősi tett és a növekedés minden külső lehetősége nélkül, ennek a mindennapi embernek, egyszerű hivatalnoknak, munkásnak vagy kolhoztagnak — meg kell találnia a maga útját és a módját, hogyan szolgáljon magasabb rendű ideálokat. Más szóval — tudnia kell, hogyan éljen és miért éljen? A hivatalnok, munkás, kolhoztag, a főiskolás, aki a gyárüzemből jött, a főiskolás, aki a középiskolából jött, s mi több, a kisdiák is, akinek sejtelme sincs arról, mi lesz belőle — ez mind az ifjú nemzedék. Nagyon nehéz egy mondatban meghatározni, jellemezni a mai ifjúságot még csak nagyjából is: nagyon különböző életsorsokról, különböző foglalkozású és más-más társadalmi rétegből származó fiatalokról van szó ... Egy legújabban írott színpadi műben két kortárs találkozik. Az egyik azt mondja a másiknak: ,,Én tizenhárom éves koromtól fogva gondoskodtam a húgomról. Fát úsztattam, fakitermelő üzemben dolgoztam, míg te jeles bizonyítványokat kaptál...“ Az egyik a szibériai tajgából jött, aki korán megismerte a nélkülözést, a nehéz munkát és a felnőttek gondjait. A másik a város fia, aki a középiskola ablakából tekintgetett ki az életre, és csakhamar ugyanígy tekintget rá majd a főiskolai előadó teremből. Öt-hat év múlva ez a városi ifjú „fiatal szakemberként“ valami üzembe kerül, nehéz belső küzdelmek után áttekintést nyer az életen, megismeri a maga valóságában, s neki lát, hogy megváltoztassa, és végül emberré növekedik. S' e fiatalember hányféle pszichológiai, társadalmi és nemzeti változatát produkálja az: élet! Gyermekek növekednek a szűzföldeken és a nagyvárosokban is, a falusi jelleggel bíró északi városkákban és a déli, már városokká nőtt nagy falvakban, az aulokban és oázisokban. Nemzedék ? Mi a nemzedék? Ha országunkban minden nap tízezer gyermek születik, s ezek folyvást növekednek, csecsemőből óvodássá, majd iskolásgyermekké cseperednek, végül elérik a serdülőkort, hol hát akkor a határ, mely ezeket elválasztja amazoktól, és nemzedékké avatja őket? A történelmi esemény! A történelmi esemény, mely a korban egymáshoz közel álló emberek életére kihat, az teremt belőlük nemzedéket. A körülbelül egyforma életkor a nemzedék számára nem jelent annyit, mint a közös sors. A „nemzedék“ szót a mai értelmében és az irodalomra vonatkoztatva, úgy látszik azok a nyugati fiatalok használták első ízben, akik átélték az első világháború mészárlásait, és egyformán átérezték az élet értelmetlenségét, reménytelenségét. Az 1914-es esztendő elválasztotta őket a többi embertől. És létezik egy határ, mely a szovjet emberek mai fiatal nemzedékét elválasztja idősebb testvéreitől — az 1941-es év, a Nagy Honvédő Háború. „Gyermekkoromban nem szerettem az ívben hajló görbéket, gyermekkoromban mindent szögletesre rajzoltam én ...“ így ír a fiatal P. Kogan, mikor kimegy a frontra. „Mindvégig lendület és világosság'.“ — ismételték utána ifjabb társai, akik mint ő maga a forradalmi romantika, a polgárháború jegyében nevelkedtek. Az idősebbek Nyugatra mentek, a frontra. A fiatalabbak Keletre, az Ural mögé. Kogan elesett. Aki visszajött, felnőttként tért vissza. S amazok, ott az Ural mögött? Jevgenyij Jevtusenko, aki később annak a nemzedéknek lett első, valóban kifejező költője — nem harcolt — körülbelül nyolc vagy kilenc évvel fiatalabb Kogannál. Ám a harmincas években nevelkedett gyermekekre jellemző forradalmi romantika szögletességének oltása egészen másképp hajtott ki benne. Bizonyos irigységgel tekint az idősebbekre, akik harcoltak ... Sorain átüt a hőstettekre való elszántság önkínzó érzése, az a kínzó tudat, hogy az élet nem lehet oly egyszerű és könnyű, ahogy azt a kiürítéskor megmentett iskolásgyerek látja — és a kínos várakozás: milyen is lesz majd a zökkenőmentes élet, mely gyanúsan hasonlít a kész, meg nem érdemelt boldogsághoz ... Végül kitör belőle az első férfias tiltakozás a valóság szépítés ellen, a vélt boldogság ellen, a szép hazugság ellen: „Nem kell a gyermeket félrevezetni ..."
