Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - LÁTÓHATÁR - Steinbeck: Volt egyszer egy háború — részletek

sérted a gépet. A név legyen tökéletes, és fogadja el az egész legénység. Nem szabad megváltoztatni a neveket. Akad a háborúban éppen elég hülyeség enélkül is.

A Mary Rath legénysége az ágyakon ülve tárgyalja, milyen kegyetlen a sors a Bomba Bugi-hoz. Szerencsétlen egy gép a Bomba Bugi. Sohasem ér el a célponthoz. Minden bevetése újabb kudarc. Behozzák, átvizsgálják, kipróbálják, és próbajáratra fogják. Hibátlannak bizonyul, és ismét hadműveletre indul, de rosszul működik a motorja, vagy baj van a futószerkezetével. Mindig történik valami a Bomba Bugi-val. Sohasem ér el a célponthoz. Nincs, aki értené. Négy nappal ezelőtt útnak indult, s még az angol tengerpartig sem jutott el, máris bedöglött az egyik motorja. Vissza kellett térnie.

Az egyik fedélzeti lövész kiballag, de egy perc sem telik bele, már vissza is jön.

— Készültségbe helyeztek holnapra — mondja. — Remélem, nem Kiel a célunk. Pokolian sok ott a légelhárító löveg.

— A rőtszakállú fickó is ott röpköd — jegyzi meg Brown, a hátsó lövész. — Legutóbb egyenest a szemembe nézett. Célba vettem, és csütörtököt mondott a gépágyúm.

— Menjünk enni — szólt a toronylövész.

Hazai hírek

Bombázótámaszpont Angliában, 1943.

június 28.

Nagyon hosszúak a napok. Hála az évszaknak és a nyári időszámításnak, fél tizenkettőig világos van. A kantinból kijövet felszállunk a katonai buszra, bevisz a városba. Ódon kisváros, minden amerikai megismeri a nevét, mihelyt megtanul olvasni. A szűk utcákat szegélyező épületek a Stuartok, a Tudorok, a Györgyök idejéből származnak, sőt, némelyik a normannok korából. Az út köveit simára gyalulták, a járda kockáiba barangolók nemzedékei koptattak barázdát. Arra született ez a város, hogy barangoljanak benne. Amerikai katonák meg kanadaiak, a Királyi Légierő emberei és Nagy-Britannia sok hői katonája kószál az utcáin. De Angliában besorozzák a nőket, és igazából katonai szolgálatot teljesítenek a hadseregben: gépkocsivezetők, szerelők, hírvivők, csinosan és feszesen viselik az egyenruhát.

A Mary Ruth legénysége zsúfolt, zajos kis kocsmában telepszik le. Könyökükkel vágnak utat maguknak a söntésben, ahol

olyan gyors ütemben csapolják a sört a pincérlányok, ahogy csak bírják. A csapat, egy perc nem sok, máris kerít asztalt magának, és ott állnak előttük a sápadt sárga folyadékkal tele kis poharak. Furcsa egy sör ez. Az alkoholt jórészt kivonták belőle, lőszergyártáshoz használják. Nem is hideg. Jelképes sör — nem is azért rendelik, hogy igyák, csak úgy, a szokás kedvéért.

A bombázó legénységének ünnepélyes a hangulata. A bevetésre készenlétbe helyezett emberek rendszerint ünnepélyesek, de ma éjszaka ezenkívül is nyomja valami a lelkűket. Kifürkészhetetlen, hogyan kezdődik az ilyesmi. Hirtelen az egész legénység úgy érzi, hogy nyomában a végzet. Jelentéktelen apróságok balul sikerülnek. Azután nem hagyja el őket a rossz érzés, amíg készülni nem kezdenek a bevetésre. Amikor eloszlik a rossz érzés, akkor meg a várakozás kínozza őket.

Iszogatják a híg, ízetlen sört. Egyszer csak megszólal az egyik:

— Láttam egy otthoni újságot Londonban, a Vöröskeresztnél.

Csend. Társai poharukra merednek. Angol repülőtisztek és a területi Kisegítő Szolgálat egyenruháját viselő lányok dalolni kezdenek a terem másik végén. Meglepő, milyen sok amerikai dalt énekel a társaság. „De szép lenne, ha hazajönnél..." — ^

éneklik. S a dal üteme kissé megváltozott. Angol dal lett belőle.

A fedélzeti lövész megnyomja a szót, hogy legyőzze a dalolókat.

Ügy látom, félünk hírül adni a veszteségeinket. Mintha legalábbis attól tartana a hadügyminisztérium, hogy nem bírja el az ország. Én még nem láttam olyat, amit az ország el ne bírt volna.

A toronylövész kezefejébe törli a száját.

— Nem sok hírünk van otthonról — szólal meg. — Furcsa dolog, de minél közelebb jutunk a bevetéshez, annál kevésbé olvassuk az újságokat és a háborús híreket. Emlékszem, mielőtt bevonultam, tudtam mindenről. Még azt is tudtam, mit csinálnak a törökök. Térképeim is voltak, gombostűvel jelölgettem őket, és színes ceruzával rajzoltam be a csatatereket. Most pedig már két hete bele se néztem egy újságba.

Az első folytatja:

— Faramuci dolgok álltak abban az újságban. Ügy látszott belőle, mintha azt gondolnák, hogy már szinte vége a háborúnak.

— Bár a német gondolná — szólt közbe