Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Óndra Łysohorský a lah költő
elolvasása után a ballada márvánnyá fagy, érccé merevedik. Nem szoborrá, de relieffé, úgy, ahogy Lysohorsky akarja és kívánja a balladától: „a dalok alakokká válnak s árnyakat vetnek a beszkidekre, hol éjjel-nappal változó színében vétkek teremnek“. Ez pontosan a relief, a dombormű árnyvetése. Lysohorsky verseinek zöme a kreaturális szolidaritástól a szocialista tudatosításig, azonban mégis csak a lágyabb, halkabb hangfekvést példázza. És ez a csendesebb hangvétel e költészet egészében nem mínuszt, de pluszt jelent! A nemrég elhunyt Hermann Hesse, 1935-ben egy svájci szerkesztőhöz intézett levelében a csend, az idill ars poeticáját ellenállással, ellenerővel egyenlíti: „Az ágyúk és hangszórók közepette, a mi bátorságunk, hősiességünk nem lehet más, mint tovább fújni furulyánkat, magunkra véve és vállalva tettünk kilátás- talanságát és nevetségességét“. 1936-ban, amikor Bratislavától Nagyszőllősig járva, „A kultúra védelme“ címen tudatosítottam a fasizmus veszélyét, előadásaimat így kezdtem: „Az idő beszél, az idő ordít“. Ordító időben élünk: a fasizmus mikrofonhangja túlkiabál mendent. Költő, író hogyan, mi módon feszítheti ez ellen a hangját? Túl- kiabálással? A választ Johannes R. Becher költészeti naplójában olvassuk: „Túlhangos időben a túlkiabálónak nincs semmi hatása. Kiáltása elfúl az általános ordításban, és a túlkiabálással mi magunk is csak utálatos hangszórókká válunk. Én azt hiszem, ilyen ordító időben annak van esélye, aki hangját csak mérsékelten emeli fel, aki halkan beszél, sőt: suttog, ha valami szükségeset akar mondani, mert minden fáradozása oda irányul, hogy tisztességes emberi hangot üssön meg. Ez a beszéd meggyőzően hat, és ha itt-ott néha fel is emeli a hangját, a hangszórós hangoktól el fog különbözni, és így felfigyeltetni“. Ez a becheri megállapítás szinte szóról szóra alkalmazható Lysohorsky költészetére. Oázist teremt „a dúlt pusztaságon“: „Csendes dalaimból úgy csillan a fényjel lah hazám szomorú sorsára hajolva“. A csend, a gyengédség költészetének épp ordító, bombás időben van funkcionális szerepe: forradalmi, ellenálló ereje. Egyszer Adalbert Stifter „szelídség törvényét“ hoztam fel példának. Amikor a múltszázadbeli Stifter-novellákat a hitleri Németországban „Das sanfte Gesetz“ címen kiadták, akkor e cím, e tett — mint írtam — úgy hullott belénk, mint a kiéhezett, kiszomjazott szájba a manna: jóízű volt, gyönyörűséges és hihetetlen. Egy pokoli dinamika hirtelen gránitfalba ütközött, és két szón — a szelídség törvényén — semmivé porlódott! 1943-ban vagyunk. A hitleri barbarizmus legordítőbb, leggyilkolóbb háborújában, és költőnk nem tudja, nem meri kezét felemelni, hogy a jobbjára szállt szitakötőt lekergesse: „Balkézzel írom ezt a verset, szitakötő ül a jobbomon". Ez a két költői sor, ez a csend, mely még hanggal sem akarja elűzni a parányi állatot — ezt a szépséggé, létté duzzadt óriási bizonyosságot —, a mozdulat, mely nem hes- seget és nem öl lepkét, itt az ellentét-viszonylatban — a kreaturális szolidaritás halk gyengédségével — hatálytalanítani tudja az egész hitleri kannibalizmust! (Analóg eset az Adyé: „Gyalázataidat nem fogom Lelkemre nagyon venni... De éljen az öreg cseresznyefa. Milyen virágos és szép S nem vétett senkinek, Háborút sem izent“) „Lehelet legyen a versed“: a goethei ars poetica semmivé nyomorítja az ugatott parancsokat! És még egy tanút idézünk: Nietzschét! Nietzschét, a fasizmus ősét és kihasználtját, aki a robbantó hatalmi akaratnak, az őrjöngő emberfelettiség embertagadásának volt a hirdetője, és aki egyszerre csak visszakozzt, csendet int, hogy e roppant pianóban ő is a gyengédség kivédhetetlen törvényét fogalmazza: „minden, ami jó: könnyű, mint a pille; minden isteni: könnyed léptekkel szökdel.“ Ami a Lysohorsky-Hitler viszonylatot illeti: a költő a szitakötő példával — mely ugyanakkor példázat is — már el is árulta, hogyan reagált a hitleri háborúra. Egyszerűen nem vesz róla tudomást! Háborús verseinek nagyrésze a negligálás jegyében született. A nagy apokalipszisben egy költő-teremtette oázisra lelünk: Taskent, Buchara, Szamarkand mesevárosokká válnak: nézi, kóstolgatja színeiket, ízeiket, de közben minden folyó és hegy, bokor és fa, virág és gyümölcs, utca és szoba a lah-földet idézi. Termékeny nosztalgia ez: az otthoni, „az elpusztíthatatlan dal“ itt és ekkor teljesedik összefüggéssé, bizonyossággá. Lysohorsky szovjet földön 1941, június 22-ére így emlékszik: Tőlem mindent elvett e nap, mert elvett téged. De fest még azúrt az ég nekünk ... borús, tekergő útjainkra ... melyeken egymáshoz igyekszünk, lehet, hogy élőhöz az élő, s lehet, hogy halotthoz az élő, s lehet, hogy két sírhant felett mint ékkő ragyog majd déli napfényben, csillagcsendben“. A kákán csomót kereső rigorozitás itt szemöldökét felhúzva, mínuszt jegyezne, de Énekek Énekét itt, ekkor és így dalolni, ez szép, nagy, egyszeri és költői: múlhatatlan! Csak- azért is! Hitler ellenére is! Lysohorsky negligálása néha olyan méretű, hogy a háborús atmoszférában az első hallásra szinte irrealitásként hat. Mi lenne, kérdezi, ha a fejem felett keringő repülőgép most hirtelen kioldaná a bombát, „és az ének bennem rekedne, a dalteli kút betömődne?“ A felelet magabiztosan egyszerű: „A bomba nem fog leesni!" Lysohorsky negligálása egy már kísérteties biztonságérzet és biztonságtudat folyománya: az irrealitásnak semmi nyomát nem érezzük. A negligálás üres és terméketlen gesztus, ha ez nem egy pozitív tudatnak a kihatása és megnyilatkozása. Lysohorsky büntetlenül negligálhat, mert ez a tudomásul nem vevés, egy nagy hit, a Szovjetunió, az anti- fasizmus igazának, a győzelem természetességének, a hitleri vereség elmaradhatatlanságá- nak a folyománya és kifejezése. A bomba nem 659
