Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Óndra Łysohorský a lah költő

„Hárfám az egész lah határ, zúgó patak, a Beszkidek, napraforgók, bányásztelep, aknák tornya, a füst, a gyár.“

Őndra Lysohorsky: felvett név, akár csak Bezručé, akit valójában Vladimír Vašek-nek hívtak. Bezruč „kéznélkülit“ jelent: a rokkant, elhasznált bányász dacát és lázadását. ÖNDRA LYSOHORSKY nevében és nevével két jelképet kapcsol „páros képpé gyúrva“ valósággá: Öndrá-ban e táj lázadóját, az 1715-ben kivégzett Ondrást, és Lysohorskyban e vidék legmagasabb hegyét. A föld alá gyilkolt ős és legmagasabbra nyúló, mindent látó Lyso-Hora egységében éled folyamatossággá a múlt, a ma és a jövő. A nevek felfokozása a versek adottságát, célját és tartalmát összegező folyamatossággá hitelesíti. Őndra Lysohorsky — valódi családi nevén Ervin Goj — 1905-ben, egy bányászcsalád kilencedik gyermekeként született Fridekben. Kivételes nyelvtehetsége egyetemre predesztinálta: doktori diszertációját

Rilke-ről írja. 1930-ban gimnáziumi tanár lesz Szlovákiában (itt kerül érintkezésbe a magyar értelmiség forradalmi csoportjával, a Sarlóval is.) Az európai nyelvek tudója beutazza a kontinenst. Hitler betörése emigrációba kényszeríti: a Szovjetunióban él 1946-ig. Nyugdíjaztatásáig a bratislavai egyetemen az idegen nyelvek tanszékének docense volt. A magyar olvasó — aki a Korunk, a Nagyvilág, a Kortárs, az Élet és Irodalom, az Irodalmi Szemle és a Hét-ben közölt fordítások révén eddig is ismerte, most kötetbe gyűjtve — Monoszlóy M. Dezső fordításában — kapja kézhez versei teljességét: Korom, te légy a mérce" (Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó.

— Bratislava, 1962.)

A verskötet nem egy a sok közül. Könyvnél több, mert a költő anyanyelvének — a lah-nak

— első és egyetlen irodalmi megnyilatkozása. Indulás, mely azonmód beérkezés is Egy költö indul, egy nyelv indul és első jelentkezésével máris elér a világirodalomba. Itt egy nyelv beiktatásáról, kodifikálásáról van szó. A költészet realitásáról, teremtő csodájáról: a költő, a könyv láthatóvá, érzékelhetővé tesz egy népet és e megnyilatkozással ugyanakkor szocialistává is tudatosítja: „s a vájár, ha saját tárnájába lép, hallani fogja lelke dallamát.“ A költő először és egymagában népéből és népéhez szólt. És ez az első jel nem dadogás, próbálgatás, regionalizmus, de — világ elé lépés, világirodalmi résztkérés: „Nem Amazonok a lah folyók, nem Himaláják a lah hegyek, de a nyomor hazámban is sziklás csúcsokat fest az éjben, ha kényért szegnek az emberek.“

A berlini Verlag Volk und Welt „Internacionalista líra“ címen a világirodalom szocialista pozitívumait adja ki. És e névsorban — Majakovszkij, Nazim Hikmet, Pablo Neruda, Mühsam, Erich Weinert és József Attila mellett — ott szerénykedik Őndra Lysohorsky neve is. Majakovszkij 150 millió nevében beszélt, Mühsam és Weinert egy hetvenmilliós nemzet nyelvén Irt. Hikmet huszonhárom milliót reprezentált, József Attila tíz milliót, Pablo Neruda hat milliót, de Ödra Lysohorsky legfeljebb egy milliót, és mégis — egymagában és először — népet, nyelvet képviselhet világirodalmi fórumon és fokon. Van ebben valami felemelő, jóleső és — vigasztaló! A költészet realitása mindig nagy dolgot invokál és kodifikál! Világot teremt. Kezdetben volt a szó! És a szó szülte a tettet. A szó, mely tettre képesít, világot termett és világot kapcsol.

Bezruč is elsőnek tudta magát: „Én vagyok az első a tesseni törzsből, az első bárd, ki a szót méri." Üjra visszakanyarodtunk Bezrue- hoz: a párhuzam és összehasonlítás itt elkerülhetetlen. A Bezruč-rokonság, ha tehertétel is, ugyanakkor elkötelezően egyenlítő mértéket is jelent. Az összehasonlításnál — az első felülethallásra, az első menetben — a mérleg feltétlenül Bezruč javára billen: robusztus

ereje, sodró lendülete megejt és fogva tart. De a feszültség görcse nem oldódik, Bezruč költészete nem mozdul ki önmagából: tája, népe jajából, bajából von bűvkört maga köré, mely azonban lényegében inkább átokkör, vesztegzár. Lélek az ajtón se be, se ki! Ez a démoni holtpont a korlátja: és ez az a pont, ahol Lysohorsky túllendült rajta: túlhalad és túlmutat: „Ha a világ képét vagy lah földem festem, nem szül különbséget azonos szándék.“ Bezruč, kinek versei hullákkal és ön- gyilkosságokkal terhesek, úgy mellreölelte, mellreszívta a szegénység bajait, hogy elfúlt a lélegzete, annyira megmakacsolta magát bűvkörébe, hogy észre sem vette a kicsinyes és kicsinyítő buktatókat.

A Bezruč-Lysohorsky párhuzam: adottsági azonosság. Pontosan ugyanazon táj szépségét és ugyanazon emberek keservét éneklik, mondják és tudatosítják. Még a helynevek is egyeznek: Ostrava, Vítkovice, Frídek, Hulcsin, Bohu- mín, Tessen, és e táj folyója — az Ostravica — csakúgy lényeges kellék mindkét költőnél, akárcsak e vidék főszereplője, rabszolgája, lázadója: a bányász, vagy a közös ős: Ondráš. Az igazságtalanság, ami ellen küzdenek, a kizsákmányolás: egy Lysohorsky első verskötetének (1934) előszavában írta a feledhetetlen cseh kritikus, F. X. Šalda: „Lysohorsky Prágát vádolja: az új rezsimet, ahogy egykor Pert Bezruč a régit". De különbség mégis van, és ez a különbség a külső feszültség változásából, enyhültségéből adódik. Bezruč egy feudális rend kinövéseit ostorozta: az

idegen nyelvű bányabárók és a főhercegi uradalom barbár szabadosságait: lakájaival és

lakájaiban: a bányahajcsárokat, az asszonyt —, leányt-tipró erdészeket és a nyíltan gyilkoló csendőröket. Bezruč egy időszerűtlen, jogtalan zsarnokságnak mondott nem-et. Itt és ekkor egy arc- és hangnélküli tömegszenvedésnek kellett adekvát anonim módon — szinte illegálisan — hangot adni. Bezručnál az anonimitás, a felvett név lényeges tartozék volt; ne felejtsük el: Vašeket Bezručként Bécsben majdnem halálra Ítélték! Lysohorsky idejében.

657