Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egri Viktor a novellaíró

túlsúlyba jutott. Tóth Tibor, aki a „Keserű égbolt“-hoz írt utószavában a most tárgyalt jelenségre szintén rámutat, helyesen állapítja meg, hogy „a rövid irodalmi formáktól való elfordulás nemcsak Egrire, hanem egész irodalmunkra jellemző“. A rövid műfajok kiesése, illetve háttérbe szorulása Egrinél egybe esik az egész műfaj nagymérvű háttérbe- szorulsával. A drámaírásra koncetrálódott író a fölszabadulás után a regénnyel sem foglalkozott intenzívebben, a novellához pedig csak szórványosan nyúlt.

A „Keserű égbolt“ válogatott írásainak vizsgálata, a kötet első és második részének összehasonlítása nemcsak azt mutatja, hogy Egri régi novella termése nagyobb változatosságban képviselte a közbülső műfajokat, hanem azt is, hogy tematikailag is változatosabb volt a felszabadulás után születő novelláknál. Persze a régi novellák változatosabb, sokrétűbb tematikája önmagában még nem jelent semmilyen előnyt. Sőt! Ennek egyrészt egyszerű matematikai magyarázata van (több téma), másrészt bizonyos fokig a régi Egri eszmei — világnézeti bizonytalanságára is lehet következtetni belőle. Azaz a téma-válto- zatosságot úgyis felfoghatjuk, mint világnézeti bizonytalanságból eredő téma-csapongást, szilárd eszmei iránytű hiányában való témakeresést.

Ezt a feltevést teljesen valószínűvé teszi a kötet régi novelláinak sokrétű, s összefüggő nagyobb egységekre nehezen bontható témaskálája. A huszonhat novellának majdnem fele különös eseteket, történeteket dolgoz fel, egyes novellák földrajzi és történelmi lokalizációja erősen tarka (ókor, Mexikó, Olaszország, Afrika), olykor-olykor különböző hatások villának fel bennük (például a flauberti szenvtelenség és a parnasszista műgondkultusz hatása a „Harcosok és a leány“-ban, a „Kamba és az arany“-ban és más novellákban, a SommerSet Maughamra emlékeztető gyarmati téma a „Mexikói házasságiban, a börtönből szabadult rab Kassák-reminiszcen- ciákat ébresztő jellemrajza a „Szabadság“- ban.)

Arról van szó, hogy régi novellák téma-tarkaságában nincsenek olyan eszmei mágnesek, eszmei erőcentrumok, amelyek egységbe fognának egyes írásokat, illletve az anyag nagyobb mennyiségét sugározzák át. A régi Egrire jellemző polgári humanizmus és antimili- tarizmus következetesen mutatkozik ugyan meg az összes novellában, de ebben a következetességben nincs megnyugtató hit, biztonság. A szociális szempontbó érzékeny és anti- militarista író a legjobb esetben is csak szónoki kérdéseket vet fel, de a feleletre nem vállalkozik, s ha igen, a felelete ködös, vagy eleve reménytvesztett.

A mondottakra példaként „A kutya“ és az „Äbel“ című írásokat hozhatjuk fel (közepes művészi színvonalon) Egri és tanulságként levont állásfoglalása mégsem mutat túl az erőtlen pacifizmuson. Idézzük a novella befejezését: „Múlnak az esztendők, azt hisszük, a háborút régen eltemettük, aztán egy vigyázatlan szó üti meg a fülünket, az utcasarkon feltűnik egy kolduló rokkant, egy ember éjszaka felüvölt kínjában, és foghatóan, tapintható valósággal mintha töméntelen borzalmával csak tegnap pergett volna le előttünk, feltámad újra. — A régit még el sem temettük, és a világ új háborúra készül... — mondta szomszédom, mintha olvasott volna gondolataimban. — Mindenki hord magában valami fonák sérülést. Meg vagyunk bélyegezve mindhalálig. Szomorú és zavart volt, amikor ezt mondta és egész nap nyomott maradt a hangulatunk.“ (Az én kiemelésem. T. L.)

Az „Äbel“ című írásban egy halálosan elkeseredett, a társadalom ellen anarchikusán lázongó magányos munkanélküli fiatalemberrel ismerkedünk meg. A kis rajz éles társadalmi vádiratként hatna, ha az író passzív humanizmussal telített kommentárja nem venné el az erejét: „Megpróbálom elfelejteni, de nem lehet... Nem tudom, milyen lesz az új találkozás? Mit csináljak, mit mondjak neki, ha újból elém kerül?... Öt ismerem és ezren vannak így... Elhulló életek. Ki felel értük? Ki tette őket tönkre? Az otthon, a környezet, a háború, a mai társadalom? Senki sem felel!“ (Az én kiemelésem. T. L.)

A következetesen, de erőtlenül megnyilvánuló humanizmuson és antimilitarizmuson kívül van még egy olyan — szemléleti és módszerbeli — vonás, amely a régi novellákra egységesen jellemző. Ez a realista látásmód, realista valósághoz-viszonyulás, amely Egrinél még a legexrtémebb tárgyú vagy misztikával kevert írásokból sem hiányzik. Sajnos, ez a realizmus a legtöbbször csak a valóság részleteinek vagy a valóság nyugalmi rögzítettségének a realizmusa. Olyan leíró realizmus, amelyből a valóság belső lényegének és fejlődésének meglátása és megragadása hiányzik, vagy olyan kritikai realizmus, amelynek immanens kritikáját az írói állásfoglalás bizonytalansága és kilátástalansága legyengíti.

A „Keserű égbolt“ régi novellájának vizs- lata azt mutatja, hogy Egri Íróvá vállásában és írói útja első szakaszában jelentős szerepet játszott a háborús élmény. Az első világháborút fiatal frontkatonaként élte át, és komoly lelki megrázkódtatásokkal került ki belőle. A front-emlékek írói indulásától kezdve hosszú éveken keresztül nyomasztó, lerakha- tatlan teherként kísérik. A huszas évek végéig — a közvetlenül háborús tematikájú órásokon kívül is (mint amilyen például a „Szüret“) — alig van olyan novellája, amelyben a háború, a háborús élmény közbülső motívumként fel ne bukkanna. A „János, a félkegyelmű“, a „Prométheusz“, „A kutya“, „A hő- hérinas“ című novellákban a háború torz áldozatai és súlyos lelki sebesültjei vonulnak el előttünk, és a „Prometheusz“-ban tanúi vagyunk annak is, amikor az író saját frontélményeit halucinálja, vizionálja vissza: „Az

653