Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt
Tóth Tibor I irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt A Plamen és a Slovenské pohľady (A cseh és a szlovák nyelvű irodalmi havi folyóirat) szerkesztősége a nyáron a budmericei alkotóházban összejövetelt rendezett, amelyen megvitatták a csehszlovákiai prózairodalom problémáit. A bevezetőt Pavol Števček fiatal szlovák és Jirí Hájek cseh irodalomkritikus mondta. Pavol Števček „A próza szükségéről“ címmel rámutatott arra, hogy a kritika viszonya a prózához és a prózaírókhoz (főleg a fiatalokhoz) amolyan ajnározó, dadáskodó, nem kritikai és nem alkotó jellegű; ugyanakkor szintén elég gyakran látjuk, hogy a kritika fokozatosan esztétikai apológiává alakul át. Felelőtlenség és tisztességtelenség volna, ha ezt a helyzetet továbbra is fenntartanánk: a kritikának saját érdekében ismét teljesítenie kell kötelességét, elsősorban segítenie kell a prózairodaimat, hogy tágabb teret harcoljon ki a gondolatnak. — Števček hangsúlyozta, hogy a prózairodaimat ma a törekvések megtorpanása jellemzi, az írók megállnak, nézelődnek, amolyan „pihentető műveket“ alkotnak. Prózánk kevéssel 1956 után tette meg az első, elég hosszú és döntőfontosságú lépést: levetette a dogmatikus gondolkodás szemellenzőit, vitatkozni merészelt. Bevitte az irodalomba a mai ember életét. De hiányzik, s ma már kissé régóta hiányzik — a második és a harmadik lépés: az új emberi és irodalmi tapasztalatok gondolati összesítése, szintézise. Anyag, szociológiai és zsáneranyag van: de nincs mű, nincsenek müvek, amelyek ebből a meglehetősen széleskörű anyagból létrehoznák életünk új, megújhodott művészi útmutatóját. Másképp is mondhatjuk: vannak új neveink új tehetségeink: nincs új irodalmunk. A mai művészi és kritikai gondolkodást nagyjából az improvizáció, vitákra készülődés jellemzi. Alexander Matuška, a neves szlovák kritikus és esztéta a mai helyzetet úgy jellemezte, hogy nem végállomás, csak megálló, ahol új fogatot fognak be; egy lépés előre és előkészület. Števček ezzel kapcsolatban megjegyzi: Tehát megint csak a bizalom kinyilvánítása pozitív megállapítások helyett. Csakhogy Matuška ugyanilyen bizalomkinyilvánítást tett már négy esztendeje, ugyancsak pozitív lelet nélkül. Ügy látszik, a megállón nerp fogatot cserélnek, csak topognak egy helyben. Életünket a próza szüksége jellemzi, az iránta megnyilvánuló kereslet mondhatnánk a történelmi tetőzés előtt áll. A próza irodalmi szintézissé válik, a modern széppróza egészben véve valóban közel jár ahhoz, hogy szinte teljes szélességében megjelenítse az életet, arcát és hasát egyaránt. Nálunk azonban a modern prózának ez a „széleskörű, átfogó sajátossága“ nem realizálódik: prózairodalmunk nem harcolja ki elég gyorsan, s főleg nem elég erélyesen az őt megillető helyet az irodalomban és az életben. — Meggyőződésem, folytatta Števček, hogy prózairodalmunk máris elmulasztott egy sereg etikai és egyben esztétikai alkalmat, amelyek soha vissza nem térnek; hagyta, hogy valósággal az orra elől halásszanak el olyan feladatokat, amelyek csakis, vagy legalább is elsősorban őt illeték meg. A kritikus ma, utólag nehezen határozhatja meg ezeket az alkalmakat; ám annyit legalább leszögezhet, hogy gyakran az embersorsok alakulására nagyobb befolyással voltak egész más dolgok, mint az irodalom. Hogy félre ne értsenek, még pontosabban fejezem ki magam: sajnálom például az egykor felfedezett Brych polgártásat, akit az irodalom cserbenhagyott, kiszolgáltatott az élet számtalan bukatójának és meglepetésének; de ugyanúgy sajnálom Tomáš Menkinát meg Sehnárék Pavóját, hogy csak a legszembetűnőbb példáknál maradjak. Hogy az irodalom az évek folyamán mennyire megtanulta, hogy lefékezzen a nyitott problémák előtt, azt Mináč is bizonyítja regénytrilógiájában: a szerző semmit sem tesz az ellen, hogy Labu- dában elhal egyéniségének egykori felkelő eleme. Vagy még valamit: igazán érdemes volna statisztikai tanulmányt írni arról, hol szakadt meg prózairodalmunkban a néhai pozitív hősök életrajza. Átvették kitüntetéseiket, a vörös zászlókat, az új funkciókat — és vége, három pont. Néhány évvel ezelőtt megszűntünk az iro1- dalmat következetesen és kézzelfoghatón ösz“ szehasonlítani az élettel; és vulgáris szociö*- lógizmus lett volna. Ezt a cselekedetünket — őszintén megvallva nem is helytelenül — nagyjából azzal indokoltuk, hogy az élet és az irodalom összehasonlítgatása reménytelenül kiúttalan volt, mert a mércét nem maga az élet jelentette, hanem a kötelező tanulmányi irodalom. Azonban mi nem lennénk mi, ha nem maradnánk egyszeriek és egyoldalúak: az irodalom hasznossága vizsgálatának társadalmi 625
