Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - L. Mňačko: Gráber-ház

Azóta bizony láttam már egynéhány házat! A zöld ablakredőnyök gondosan zárva voltak, mint régen. A ház ódonnak, elhanyagoltnak tűnt fel. Elhanyagolt is volt, homlokzata belövések nyomát viselte abból az időből, amikor még harcok folytak itt. Nyilván nincs senki, aki gondját viselné. Az öreg Gráber nem tűrné az ilyesmit, de az öreg Gráber nem él, és Gráberék közül sem él már senki — Renátán kívül, ő pedig valahol Palesztinában van. Renáta valahol Palesztinában van, és én ezt mindig furcsának találtam. Ott jártam én is néhány hónapig. Palesztina kis ország, talán mindenkivel találkoztam, aki ott él, csak éppen Renátával nem.

Leültem az alacsony párkányra és a Gráber-házat szemlélgettem. Valamikor a város legszebb háza volt. Gráberék nagy urak voltak és nagyobbaknak akartak látszani a többi úrnál széles e környéken. Városszerte sokat beszéltek a Gráber-ház gazdagságáról, azokról a gyönyörű szőnyegekről, amelyeket a fiatal Gráber a messzi Perzsiából hozott magával, az értékes bútorokról, az ezüstről, aranyról, melytől roskadozik a ház, az emberevő dogról, mely a tolvajok elől védelmezi a vagyont. Gráberék egykor a legmegközelíthetetle- nebb családok közé tartoztak, csak kevesen dicsekedhettek a városban azzal, hogy belülről látták a nevezetes házat. Annál többet suttogtak a Bratislavából és Prágából érkező előkelő látogatókról. A ház mögötti terjedelmes Gráber-kert volt talán az egyetlen a városban, amelyet mi fiúk meg nem dézsmáltunk. Féltünk a dogtól. Mint ahogyan nem is lehetett másképp, a fiatal Grábernek volt a járásban a legszebb és legnagyobb kocsija, hathengeres Wikov, amelyről az a hír keringett, hogy egyetlen alkatrésze sem sorozatgyártmány.

Gráberék azon kevés zsidók közül valók voltak, akik előtt a városban kinyílt minden ajtó, de az ő ajtajuk még a legtekintélyesebb családok előtt is zárva maradt. Az öreg Gráber nem egyszer hangoztatta, hogy az ő háza küszöbét még nem lépte át cseh. Németül beszéltek, és a három Grá- ber-lány svájci internátusbán, tanult meg írni, olvasni és zongorázni. Évente kétszer jártak haza egy hónapos vakációra — a szünidő második hónapját Gráberék valamennyien a tengerparton töltötték — és a Živena nőegylet báljára. Gráber Edit, a legidősebb lány egyszer óriási szenzációt keltett a városban, amikor a szünidőre

fekete szolgálót hozott magával, olyan feketét, mint a kéményseprő.

Nem volt a városban náluk gyűlöltebb család. Utálták őket mind, a „jó szlovákok“, akik nem bírták a zsidók pöffesz- kedését, a kereskedők, akiknek áruja nem volt Gráberéknak elég drága, de különösen a munkások utálták, akik szemében Gráber a kapitalista moloch fogalmát jelentette. És Gráber, aki a politikába is beleszólt, és még a Hlinka-párt választási kampányának pénzelésétől sem riadt vissza, ezért (de nemcsak ezért gyűlölték a városbeli zsidók), s ő viszonozta ezt a gyűlöletet. A zsidóknak azt üzente, hogy nem minden zsidó egyforma, és hogy semmiféle közösséget sem vállal valami Blumenthál- lal. A „jó szlovákok“, ha akartak tőle valamit, kénytelenek voltak a német nyelvre fanyalodni, és akik nem tudtak németül, azokkal Gráber csak tolmács útján érintkezett. De leginkább a munkásokat gyűlölte. A kommunista tüntetések és május elsejék ellen provokációs célzattal felbérelte a csőcseléket. Megfenyegette a járási főnököt, hogy hivataloskodásának napjai meg vannak számlálva, ha, a városban vörös kilengésekre kerülne sor. Grábernek, a részvényesnek és több igazgatótanács elnökének volt hatalma arra is, hogy el- koboztassa a kommunista sajtót, ha őt támadták. Talán éppen ezért választották a kommunisták azt az utcát, amelyben lakott, tüntetéseik főszínhelyéül. Itt hangzottak el leggyakrabban, a leghangosabban és talán a leghevesebben a munkásság harci kiáltásai, amelyek Gráber csendőr- kordonnal körülvett háza előtt csak még fokozódtak, és belevegyültek a vasrácsos kapu mögött dühöngő két vérszomjas bestia ugatásába.

Én pedig beleszerettem Renátába. Egy ízben találkoztam vele az utcán, és egyszerre belebolondultam, oly gyönyörűnek, hozzáférhetetlennek és oly távolinak tűnt fel nekem és hozzá fűződő érzelmeim oly mélyek és annyira reménytelenek! Rosszul- lét fogott el ettől az érzéstől, róla ábrándoztam éjszakánként, arról álmodoztam, hogy megszöktetem, mint ahogy a kalandorfilmek hősei elrabolták szerelmüket. Feltettem magamban, hogy egyszer megszólítom, elképzeltem, mit mondok neki, s mit válaszol ő nekem. A fiúk közül egyiknek sem vallottam be ezt a szerelmes, vagy gyötrelmes ábrándozásomat, kinevettek volna, megvetettek volna, hisz az én külvárosi világomnak semmi köze sem