Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Mács József: A legszomorúbb ember
Persze, a mezőn vagyunk együtt a legtöbbször. Tizenhárom emberből áll a csoportunk. Szerencsétlen szám, azért a munka nem megy rosszul nekünk. Tudunk dolgozni, ha akarunk. És ami még fontos, hogy nem veszekedünk soha. Ha néha mégis beleugrik valamelyikünkbe a méreg, elültjük a haragját tréfával. A csoportban mindenféle rendű és rangú ember van, de én Kiss Józsit szeretem a legjobban. Pedig köpködő, nagy bagós, a bagóié mindig ott virít a szája sarkában. Nem utálom. Régebben sokat vesződtem vele, mert melyik cseléd volt jó a gazdájának... de most tetszik nekem, hogy még mindig azt mondja, ha az emberek gyufát kérnek tőle: — Ott van a gazdámnál! Furcsán nézett rám és nem tudom, miért? Azt hiszi, a vagyonomat sajnálom, amit elvettek tőlem a háború után? Ne higgye! Nem fáj már az én szívem a harminc hektárért. A földet soha nem sajnáltam. Baj volt azzal, meg temérdek sok gond, vesződés. A vagyonnal járó tiszteletért sajog a lelkem! Tudja, az úgy volt... No de igyon is már. Bort igyon, attól nem lesz semmi baja. Vagy jobban szereti a pálinkát? Egyiket se. Na jő. Akkor csak cigarettázzon. Ügysem lehet már látni a teremben. Az úgy volt, hogy nem a földet szerettem én, hanem az azzal járó tisztségeket a képviselőtestületben, a presbitériumban, meg a Hangya szövetkezetben. Törvénybíró, kurátor, pénztárso meg halottkém voltam — most már nincs rá szükség, körzeti orvos van a falunkban — az estéket többnyire a községben töltöttem, hol a papnál, hol a jegyzőnél, hol az üzletesnél. Imponált nekem, hogy mindenütt szerepelhettem. Kiss Józsi volt a vagyonom ura, ő dolgozta a földemet, ő dolgozott éjt nappallá téve, én örökké lótottam- futottam. Annyira a falu középpontjában álltam, hogy az emberek, a kisebbek és a szegényebbek áhítattal ejtették a szájukon: — Balog István ...! Él a falunkban egy asszony, nincs már talán egy ép foga se, lesorvadt róla a hús, a napjai megvanak számlálva, de még tartja magát. Olyan erős a hangja, hogy temetésen, templomban kiválik, és ha a kertek alatt elkiáltja magát: András! az ura zárt ablakok mögött, a konyhában is meghallja. Egyszóval ez az asszony, Juli néni olyan, hogy jobb hírharang nem születik nála a faluban, de a völgyön se egyhamar. És mintha csak megbízásból tette volna, állandóan ott járt a sarkamban — ha kitettem a házból a lábam — s hegyezte a fülét, miről diskurálok a társammal, akivel történetesen megyek. Már ki is nevették szegényt öregségére, amiért szomszédoknál, üzletben, aratásban és cséplésnél mindig úgy kezdte a mondókáját, hogy: Balogh István mondta... De nemcsak a beszédjével volt így. Ha öltözködésről volt szó, nem átallotta megjegyezni: — Balogh István is így viseli a kabátját. Ha disznóölésről: — Balogh István is gerstlit tölt a hurkába. A pappal, az üzletessel meg a jegyzővel volt rendszerint dolgom. Szomszédolni nem szerettem, a rokonokra se nyitottam ajtót. Ők jártak a feleségemhez. Szórakoztatták. Ha a szép nagy vaskapu mögül mégis kijöttem, az őszi vagy a téli csillagos estébe, hát a cipészünkhöz, vaskereszttel kitüntetett Szarka Barnabáshoz vezetett az utam. Hozzá voltam leginkább járatos. Meghalt már, ami emlékem maradt róla: az örökké borotválatlan szakálla meg a testtartása. Ha ment az utcán, akorr is mintha a háromlábú széken ült volna. Derék, becsületes ember volt, a felesége is kedves, nyájas. Azért jártam oda, mert ott lehetett politizálni a legjobban, meg nem adtam volna én ezt a világért se, ha a mesterné kikent-kifent a nyájasságával, percekig törülte alám a széket, percekig dicsérte az okosságomat és a' férfias fel579
