Irodalmi Szemle, 1962

1962/6 - Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár

tompította. A járdán száraz levelek hevertek. Az asszony ott állt a juharfák alatt, a zörgő levelek szőnyegén, újra egyedül. Nézett a férfi után és hangtalanul sírt... Ekkor ért hozzá a huligán, részeg volt és dadogva beszélt. Amikor eljöttek a mulatóból, borgőzös aggyal utánuk indult. Az asszonyhoz lépett és bizalmasan karjára tette a kezét.

— Inkább jöjjön velem, szépaszony, ha már a férje itthagyta. Benézünk egy mulatóba... Pénzem van nekem, ne féljen! — És bankjegyeket mutatott. —

Felcsuklott benne a zokogás, megfordult és a férfi után futott. Zoli... Zoli... kiabált, várj, Zoli... Magas sarkú cipőiben nehezen futott, a huligán még lépést tartott vele egy ideig és fogta a karját. Talán száz méter után érte utol a férfit, kísérője ekkorra már elmaradt tőle.

Nem, nem az elkeseredés tört ki belőle, ez valami más volt... Ez a megkínzott emberi önérzet kirobbanása volt... az érző ember tiltakozása az önzés ellen... Nem volt benne gyűlölet, inkább félelem a férfitől, valamitől, ami borzalmas, mert ismeretlen... mert nem bírta felfogni, azelőtt sem, sosem bírta megérteni, hogy hogyan lehet ez, hogy lehet... Arcul csapta a férfit, kétszer, háromszor... puhán, mert asszony létére nem tudott keményen ütni, s ha tudna is, nem ütött volna keményen, mert nem volt ebben gyűlölet... Még egyszer arcul csapta és sírva fakadt.

— Hát... hát mi vagy te... ember, vagy szörnyeteg vagy te? Eddig csak ölelni tudtalak, most meg rákényszerítesz, hogy megüsselek, és ezzel megalázom önmagamat és téged is... megalázzam és beszeny- nyezzem a szerelmünket... mi vagy te, mondd!?

Kádár Zoltán visszahőkölt egy pillanatra, feleszmélt és kissé magához tért, kitisztult az agya. Ez a néhány pillanat az emlékezetében is megmaradt, de csak egy pillanatra tért magához, aztán megfogta az asszony vállát, jól megrázta őt és lök- döste maga előtt hazafelé. Ő maga nem ment haza, az utcákon csavargóit, rákiabált az emberekre, hat órakor beült egy kávéházba és tízig ivott, egyedül. Aztán bement a szerkesztőségbe, de dolgozni nem tudott. Amikor este kilenckor hazament, még mindig ittas volt, de már józanul gondolkodott. Nem emlékezett rá, hogy mit csinált az éjszaka és ezért nagyon félt. Tudta, hogy amit az emlékezet

nem mer megtartani a holnap számára, az- csak borzasztó lehet. . . ’ s

Az aszony már az ágyban feküdt, és nyakig betakarózva a mennyezetet Bámulta.

Hajnali ötkor még mindig világított az éjeliszekrényen a lámpa. '

Az asszony felkelt, pongyolát vett magára és a toalett tükör előtt hosszan nézte az arcát, szeme sarkában a kezdődő virgonc szarkalábakat, lehúzta a szeme alatt a bőrt — vizsgálta önmagát. Tétován körülnézett, aztán a férfi ágyához ment, fölé hajolt és nézte az alvó alakját, más alkalommal is mindig megnézte, ha éjszaka felébredt, szerette nézni, ahogy alszik. Testtartásában, ahogyan az alvó férfi fölé hajolt, volt valami a távozás első mozdulatából, afölé hajolunk ilyen szomorúan, akitől búcsúzunk... A férfi hátat fordított az asszonynak, úgy aludt a bal felén, szaggatottan lélegzett és a szemhéja nyugtalanul remegett, az arca borostás volt és sápadt arcbőre petyhüdt, haja csapzottan tapadt a homlokára... Az asszony felsóhajtott, kezével könnyedén megérintette az alvó arcát és bement a fürdőszobába. Az ajtót bezárta maga után. Ügy gondolta, hogy megmosakszik, felöltözik és leül a dolgozószobában, megvárja, amíg felébred. Aztán., nem tudta, mi lesz...

Rövid idő múlva a férfi, mintha álmában súgott volna neki valamit, megmozdult. Nem ébredt fel azonnal, mélyeket lélegzett, megfordult és jobb kezét az asszony párnájára tette, ahol bronzszínű hajkoronája szokott nyugodni. Aztán, hogy keze nem találta az asszony haját, a félálom reflex- szerű öntudatával felijedt és mereven bámult az üres ágyra. Lassan eszmélt. Ébrenlétét sejtelmessé és természetellenessé tették a szoba homályos sarkai, odakünn még sötét volt, és a falakon furcsa, mozdulatlan árnyak ültek. Semmit sem értett. Egyetlen lehetőség — amelyről semmi szín alatt nem akart tudomást venni — ténye döbbent belé.

Elment... Valami, talán az ablakon beáradó ősz hűvösen belesúgta a szoba levegőjébe: elment.

Felugrott és mezítláb átfutott a dolgozószobába, majd a konyhába.

— Zsuzsi... Zsuzsikám, hol vagy? — maga elé suttogott ést azt hitte, hogy kiabál. — Zsuzsi...!

Lassan visszajött, leült az ágya szélére és tenyerébe hajtotta a fejét. Akkor meghallotta, hogy a fürdőszobában csorog a

57 4