Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - Duba Gyula: Csillagtalan égen struccmadár
A főpincér kedvtelve nézegette őket, szimpatikusak voltak neki, az asszony, mert olyan szép és kedves, a szerkesztő, mert olyan igaz szívből tud mulatni s különben is határozottan feltűnő és érdekes pár... Aztán leültek, újra ittak, az asszony csak egy picit, a férfi mohón, szomjasan, és amikor a férfi szeméből teljesen és visszavonhatatlanul eltűntek a pillanatnyi szomorúság bársonydarabkái, és a helyükbe valami nyugtalan, hetyke villogás költözött, az aszony a karjára tette a kezét. — Kezdődik, édes...! Ügy mondta, mint egy nagyon közeli jó barát. Alig észrevehető külső jelekből megérezte, hogy a férfiban feltámadt a másik énje és megkezdte életét. Az asszonyoknak nagyon kifinomultak az érzékeik azzal szemben, akit szeretnek... Az asztalon a második üveg debrői állt. — Nem... még nem — mondta elborult arccal, sietve és kissé bosszúsan a férfi — tévedsz...! Látom — mondta engesztelő mosollyal az asszony —, megláttam a szemedben... Ügy ismerlek már... A férfi újra ivott türelmetlenül és ingerülten, aztán rosszkedvűen elfordult az asszonytól és egy távolabbi asztaltársaságot vizsgálgatott. Tulajdonképpen két énü ember volt. Kádár Zoltán, a szerkesztő művelt, jómodorú és intelligens férfi, kiváló újságíró. Idegrendszere csupa érzékenység és fogékonyság a problémák iránt, s egész lénye sugározza a jó ismeretét, a komoly, öntudatos emberséget. Az asz- szony is ezért követte, a tehetségéért, az emberségéért... S ugyanez a Kádár Zoltán szerkesztő néha gyökeresen megváltozik. Vonásai megpuhulnak, arckifejezése löty- tyedt lesz, bamba értetlenség telepszik rá, de a legijesztőbb ilyenkor mégis a szeme. Hideg fények égnek a mélyén — bár ez paradoxbnnak tűnik, mert a fénynek mintegy velejárója a melegség, és a hideg fények a sarkvilágok könyörtelenségére emlékeztetnek —, s az egész fegyelmezett, nagyszerű szervezete egyetlen rosszindulatú, individualista lénnyé változik. Az emlékezet hal meg benne legvégül... és pontosan akkor hal meg az ember is... Ilyenkor már tompa, sötét barlangban botorkál, ahova nem jut be a fény, és ahonnan ki sem juthat fény, mert nincs is benne fény, semmi világosság nincs itt, csak anyagtalan sötétség, komor és félelmetes. S ez társadalmi jelentőségében is félelmetes, mert aki nem emlékszik, az bánkódni sem tud, nincs miért bánkódnia, elveszett számára az emlékezeten túli világ és nem tudja megbánni a tetteit, mert nem vesz róluk tudomást. Csak valami ólomsúlyú, nyomasztó teher marad utánuk, amely ránehezedik a lélekre, fojtogatja és megnyomorítja. Az asszony mindig azonnal észrevette, mikor bújik elő rejtekéből és kezd élni ez a romboló én. — Édesem, kezdődik... — mondja ilyenkor bocsánatkérő mosollyal, mintha mindennek ő lenne az oka. A férfi ismerettségük kezdetén sem tagadta előtte, hogy néha iszik. Tudod, vannak esetek, amikor igazán szükségem van az italra... És azt hiszem, itt-ott minden gondolkodó ember iszik. A modern ember, aki világos ésszel és elsősorban értelmével szemléli a világot, néha olyan logikátlanságokra bukkan az életben, hogy ha őszinte és igaz ember, és él benne a megismerés utáni tiszta vágy, szüksége van valamire, ami tompává teszi... Talán túl kifinomult a gondolkodásunk és lelkünk legmélyén ösztön-élet után vágyunk, ha csak rövid időre is, nyers, gátlástalan ösztönélet után, ahol az ember szeme előtt megszűnnek a logikai paradoxok. Meglehet... Ne hidd, hogy az ital izét szeretem... ezt nem, sőt néha megutálom, mert másnap rosszul vagyok tőle... A kötetlenségre vágyom. A fesztelen hangulatra, a korlátlan szárnyalásra, mondhatnám: törvényen kívüli álapotra van szükségem... Individualista, önaltató és embertelen szavak voltak ezek, amelyekkel Kádár a megmagyarázhatatlant — kettős énjét — próbálta megmagyarázni maga előtt, és amelyeket talán egy embertelen világ veszendő lelkeinek a gondolkodása hagyott a levegőben, de ezen nem töprengett. Gyenge ember volt, érezte magában, hogy az indok nem állja meg a helyét, erőszakolt és kiagyalt, de nem volt más, így önmaga megnyugtatására beérte vele. Ahhoz , hogy szakítson az ivással, nem volt akaratereje. S kezdetben az aszonynak tét szett is a dolog, érdekesnek tűnt és játékszerűnek, egyéni erőnek, melynek segítségével a férfi felülemelkedik a világon. Csak akkor rettent meg, amikor az esetek sorozatos ismétlődése nyilvánvalóvá tette, hogy nem felületi és múló jelenségről van szó, hanem a lélekben lappangó embertelenség egyik alakjáról, minden törvényen kívüli alakjáról, egy démonról, amely meglapulva 572
