Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - LÁTÓHATÁR - Peter Karvaš: Antigoné és a többiek
STORCH: Nem igaz! Anti, ha volt valaki az életemben, akit igazán — ANTI: Elhitetted magaddal, hogy engem akarsz megmenteni... De hisz te már százszorta holtabb vagy még azoknál is, akik kirepültek a kéményen! STORCH (tébolyultan): Anti! ANTI: Az egyetlen dolog voltam számodra ezen a világon, amit nem szerezhetsz meg sem erőszakkal, sem szép szerrel! Én voltam az utolsó reménységed, Storch, az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodtál, hogy élőnek hazudhasd magad — — STORCH: Mindent kockára tettem érted! Eltitkoltalak Krone előtt! Őrködtem a biztonságod fölött. Elárasztottalak ennivalóval — ANTI (sebzőn): Én meg a foglyoknak hordtam — STORCH (megdöbbenve): Ide? Ezeknek — ?! ANTI (vad gyűlölettel): Nemcsak ételt, Storch! Szeretetet is! — Az embereknek kell a szeretet. Az emberek méltók a szeretetre! STORCH (szólni is alig bír): Anti... Te itt — ANTI: Igen! Igen! Mit akarsz még tudni, Storch! Nem volt elég?! STORCH (nekiront): Nem igaz! Hazudsz, csak azért, hogy — hogy — (Megérti). Ezért meglakolsz! Szörnyen meglakolsz! (Kívülről gépfegyvertűz hallatszik. Űjabb és újabb sortűz. Storch szörnyen káromkodik, kirohan. A férfikar szótlan éneke magasba csap.) ANTI (holtra fáradtan, megint kislányos, határtalan félelem lesz úrrá rajta): Segítsetek...! Kérlek, segítsetek...! (Jozefhoz rohan, átöleli.) Ne engedj...! Ne hagyj! JOZEF (lázasan): Ne félj, Tonka... Nem hagylak! Előttünk még az egész élet . .. Mi lenne nélküled a Duna és a város. .. Az ablakom előtt láng perzselné mind a kerteket ... Temető lenne az utcánk . . . Én is meg akarom tanulni, hogyan tárjam szét a karom, hogy a magasba szálljak... Te tanitsz meg rá, Tonka... Nem hagylak, kedvesem, nem adlak ...! (Más hangon.) Kedves... ez a pillanat örökké tart...! Hallod — örökké! (A kar elhallgat.) STORCH (visszajön, egyik kezével izzadságát törölgeti, a másikban fegyverét tartja): Gyere. ANTI (csendesen): Hova. STORCH: A barakkodba. ANTI: És aztán? STORCH (gyűlölködve körülnéz): Aztán visz- szajövök ide. Még dolgom van — ANTI (szintén körülnéz, közelebb lép Storch - hoz): Storch. — Kíméld meg őket. STORCH: Kiket?! ANTI: Az embereimet. A barátaimat. (Pillanatnyi szünet.) STORCH (ránéz): És akkor — te — ANTI: Igen, Storch. STORCH (elképedve): Igen — ?! ANTI: Megkíméled őket . . .? Életben maradnak? ! (Kis szünet.) STORCH: Igen! Igen! (A tábor mélyéből csizmás léptek hallatszanak. Kiáltások Achtung, Mützen ab'., mintha sebesült kiáltana segélyért.) Achtung! Mützen ab!! KRONE (belép, jéghidegen): Mi volt ez a lövöldözés, Herr Oberscharführer? STORCH: Ebből a szobából egy fogoly kitépte a Scharführer kezéből a géppisztolyt, lelőtte és az őrökre támadt. Gépfegyver- tűzzel likvidálva. KRONE (tárgyilagosan): Egyetlen fogolyra valamennyi toronyból tüzelni kellett? (Észreveszi Antit.) Ez mit jelentsen, Herr Oberscharführer?! (Pillanatnyi szünet.) Megnémult?! STORCH (lassan): Rajtakaptam... ebben a szobában — KRONE: Úgy. Szép rendet tartanak, mondhatom. — Mire vár?! Nem tudja, mi a büntetés?! Storch! Alszik?! STORCH (halálsápadtan): Jawohl, Herr Haupt- sturmführer! (Elordít ja magát.) Los '.(Anti hosszú pillantással búcsúzik. Storch elvezeti. A férfikar még sohasem jajdult fel ily fájdalmasan.) KRONE: Uraim, a szép napoknak vége. (A foglyok fenyegetően megmozdulnak. Krone előveszi pisztolyát). Állj! Egy lépést sem! Még sohasem öltem meg foglyot, nem szívesen piszkítanám be a kezem. (Hadnagyhoz.) Minden rendben? Kühnet eltakarították? HADNAGY: A halottakat nem takarítják el. A halottakat eltemetik. KRONE: Halott — embereket! (Elmosolyodik.) Maga gondolkozni szokott, ugye? Lehetségesnek tartja, hogy én is ember vagyok ... és ugyanakkor emberek az itt halomba gyűlt bűzös és rothadó testek ...? Lehet-e ilyen az emberiség? A nemzet? Vagy én — vagy ők! HADNAGY (szemébe néz): Igaz! KRONE (erőt vesz magán): Te provokálni akarsz engem! Hogy bepiszkítsam a kezem. Ne félj, tiszta marad. Veled pedig . . . Hm: kettőnkre ma még hosszú és érdekes beszélgetés vár... (Hirtelen.) Hol fekszik Kühne ...! Ki temette el!? HADNAGY (kezét mutatja): Én. KRONE (pillanatnyi szünet): Te magad, Johann ...? HADNAGY: Ján a nevem. KRONE: Ki segített neked, Johann? HADNAGY: Senki. KRONE (élesen): Ki segített! HADNAGY (pillanatnyi habozás után): Mindenki! KRONE: Ki mindenki?! HADNAGY (szenvedélyesen): Az egész tábor. Polly odafagyott a földhöz. A körmünkkel kellett kikaparni. Elvinni. A körmünkkel sírt ásni a fagyott földben. Kezünkben havat hordani, hogy meg ne találják, le537
