Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - LÁTÓHATÁR - Peter Karvaš: Antigoné és a többiek
HADNAGY (meglepetten): Te rám ismertél...? Sohasem mondtad... PROFESSZOR: Talán világgá kiabáltam volna az egész század előtt, fiúk, nyakunkra küldtek egy hadnagyot, aki úgy ért a háborúhoz, mint tyúk az ábécéhez ... ? HADNAGY (halkan): Mint tyúk az ábécéhez... PROFESSZOR: Tudom, ha repülőgépbe ültettek volna, vagy elküldenek vakbelet operálni ... azt is megteszed. Végeredményben az alatt a néhány nap alatt egész jól megálltad a helyed. (Odakinn elaludt a fény.) De még így is sajnállak, Hadnagy. HADNAGY: Te mindenkit csak sajnáltál. PROFESSZOR: Nem mindenkit. De iszonyatos lehet, ha az embernek mindig igaza van. HADNAGY: De hisz nekem nincs — PROFESSZOR: De van. Ismerem az ilyeneket. Téged küldtek, amikor körmükre égett a dolog, te meg jöttél, mint akit lóra ültettek és igazad volt... Ilyenkor nagyon sok a gonosz igazság... És neked mind egytől egyig az emberek szemébe kellett mondanod. HADNAGY: Nem kellett, csak akartam, Professzor, akartam... (Hirtelen.) De képzeld el, egyszer valóban eljön az idő, amikor az igazságon kívül minden más rossz lesz... ! Megismerjük az egész igazságot és megmondjuk az embereknek ... ! Gyáva lesz az, aki nem mond igazat, gyáva, bitang — áruló ... ! Akkor végleg vége lesz Kronenak és Storchnak...! PROFESSZOR: Hm. (Pillanatnyi szünet.) És mondd csak. Hadnagy ... szerettek téged az emberek... ? HADNAGY (meglepetten néz rá): Nem tudom. Remélem. PROFESSZOR: Aligha, Hadnagy. Az ilyeneket nem szeretik. A megbízhatókat... hűségeseket ... áldozatkészeket ... Az emberek senkit sem szeretnek, aki nem olyan, mint ők ... mit szólsz hozzá ... ? HADNAGY (halkan): Nem tudom, Professzor. PROFESSZOR (elgondolkozva): Nem szerettek. Megbíztak benned, hittek neked, megdicsértek, csodáltak ... De nem szerettek . . . HADNAGY (megdöbbenve): Tonka! (A lány az ajtóban áll.) PROFESSZOR: Isten hozott, lányka. HADNAGY: Megőrültél. .. ? ! ANTI (szorongva): Riadó van... RADNAGY: Légitámadás. Mit keresel itt? ANTI (révedezve): Otthon... amikor riadó volt... lementünk az óvóhelyre — (Csend). Az embernek valahová mennie kell, ha baj van. PROFESSZOR: Természetesen! Gyere csak, Tonka. (A repülőgépek zúgása elhal, Tonka keresztülmegy a színen, Jozefhez, és leül mellette.) ANTI (halkan): Még félsz...? JOZEF (ugyanúgy): Csöppet sem. — Ügy vártalak. (Kis szünet.) PROFESSZOR: Valid be, Hadnagy — nem irigyeled egy kicsit...? HADNAGY: Kit? PROFESSZOR: Kit... Például azt a kettőt... Vagy mondjuk — Zárišt. HADNAGY: Zárišt?! Miért? Az erejéért? PROFESSZOR: A gyöngéiért. Az egész élete csupa nagyszerű ostobaság és melléfogás. Kirobban, mint a tűzijáték. A lányok megvesznek érte. Mindenki szereti, mert megbocsáthatják a gyöngéit és a vétkeit. Az idegeinkre mennek az olyan emberek, akiknek nincs mit megbocsátanunk. Hadnagy. HADNAGY (elgondolkozva): Azt gondolod... én is az idegeikre mentem...? PROFESSZOR: Sohasem engedhettél meg magadnak valami fényűző marhaságot, amit az emberek megbocsáthattak, amiért megszerethettek volna. HADNAGY: A forradalom fegyelmet jelent. Professzor. PROFESSZOR: Semmi sem olyan embertelen, mint a .. következetesség, ugyebár. Azt senki sem bocsátja meg neked, hiába még akkor sem, ha igazad volt. HADNAGY: Lehet... Azt mondod forradalom, és az emberek mesébeillő kalandot várnak. Te meg mit adsz nekik? Kötelességeket, felelősségeket... PROFESSZOR (fojtottan): És parancsot. Hadnagy. Parancsot! HADNAGY (szenvedélyesen): De én azért adom a parancsokat, hogy egyszer senki se parancsolgathasson senkinek! PROFESSZOR: De ... amazok is parancsolgatnak ... És nem mindenki tud különbséget tenni... HADNAGY (hirtelen): Azt hiszed, hogy egyesek gyűlöltek...? Mondd, Professzor, gyűlöltek minket...? — — ANTI: Ha majd vége lesz a háborúnak... Ha hazamész ... mit fogsz csinálni? JOZEF: Nem tudom... A szobámban mindent össze-vissza hagytam... a körzőket, a vonalzókat az asztalon ... egy rajzot be sem fejeztem... — Hát te? ANTI: Legeslegelőször megnövesztem a hajamat. Derékig. Földig. JOZEF: És aztán? ANTI: Aztán világosságot gyújtok. JOZEF: Miféle világosságot? ANTI: Világosságot az egész világon. Letépek minden elsötétítő függönyt és zsalut. Minden ablakról, minden emberről és minden országról. Jó lesz? JOZEF (csendesen): Jó. ANTI: Aztán — táncolni fogok! (Jozef csodálkozik.) Seherezádét, vagy Csipkerózsi- kát — de nem: szólót fogok táncolni egy fényes nagy bálon! A többiek mind körben állnak, a reflektorok világítanak, akár a nap és én táncolni fogok, mint pehely a napsugárban ... Kinn csendes nyári eső hull... (Hirtelen.) Hát te? Mit fogsz tenni — aztán...? 532
