Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - DISPUTA - Konrád József: A modern színjátszás problémái
élménytárunkban egy-egy olyan előadás, amelyet modern felfogásban láttunk a színpadön. Miben volt modern, mi rejlett a szó mögött. Szocialista művészetünk változatlanul nevelni akar, ezen nem változtathat semmiféle modern tény, az élet tükrével akar nevelni, ez is változatlanul fennáll. Miben van tehát az eltérés? Mint régebben, ma is szembenállunk minden olyan rendezéssel, mely Viliár kifejezésével élve a színház újra teatralizálása, mindennel ami színház a színházért elv alapján áll. Következtetésképpen a díszletezési mániával, vagy akár a színészi játék szimboli- zálásával. De hol akkor a különbség a régebbi értelemben vett, s ha úgy tetszik Sztanyisz- lavszkij rendszere alapján nyugvó emotív színjátszás és a modern színjátszás között. Még nem is olyan régen rendezéseinkhez, alakításunkhoz Sztanyiszlavszkij rendszerét hívtuk segítségül. Az átélést állítottuk a mű gondolatainak szolgálatába. Az volt a vágyunk, hogy a néző alkotó egyedévé váljék a színpadnak, együtt érezzen a színpaddal és teljes érzelmi odaadással kapcsolódjék bele a színpadi cselekménybe. Azt hiszem egyetértetek velem, ha azt állítom, hogy ez a módszer, ez a fajta színjátszás nagyon is megfelelt a mi temperamentumunknak. Jó volt ez a módszer? És ha jó volt, miért nem fejlesszük tovább, miért kacérkodunk országszerte a tisztán értelemre ható stílussal és ami a legérthetetlenebb, miért applikáljuk ezt a stílust olyan darabokra, melyek a konvencionális dramaturgia jegyében íródtak. Ha Bródy Sándor Tanítónő-jét, mely magán viselte az átélős emotív színház minden jegyét és magával ragadta az akkori kritikust, aki ma elkeseredett ellenségévé vált az átélés művészetének, újból ugyanolyan módon játszanánk el, — miért bélyegezne meg az illető naturalizmussal és szentimentalizmussal? Nem tudok feleletet adni a magam feltette kérdésre, bár ha ösztöneimre hallgatok, azt kell mondanom, hogy az az előadás nekem ma is úgy lenne jó, ahogyan azt akkor játszottuk. Lehet tehát a modernet igénylő mai napjainkban Sztanyiszlavszkijra bízni magunkat? A sok feltett kérdésre megpróbálok röviden választ adni: darabja válogatja! Villar az ízig-vérig modern színházi zseni. Csehov darabokat naturalista díszletben játszat. Ugyanígy folynak európaszerte az Ibsen darabok előadásai. Viszont nehéz lenne elképzelni Brecht: Kaukázusi krétakör c. darabját naturalista háttér megoldással. Mielőtt gondolataimmal tovább mennék, megkísérlem meghatározni a modern színjátszás célját. Az a célja, hogy a mondanivalóval közelebb kerüljünk a nézőhöz. Ehhez véleményem szerint modern, vagy pedig dramatur- giailag modernizált darabokra van szükség. Ám az utóbbi próbálkozás nem mindig jár sikerrel. Példa erre a Topaze modernizált dra- matizációja és szimbolizált rendezése. Hozzászólásom elején feltettem egy kérdést. Szerepel-e élménytárunkban egy-egy olyan előadás. melyet modern felfogásban láttunk színpadon, és amely átütő művészi sikert épt el. Nos e közelmúltban alkalmunk volt megnézni az Old Vic-színház Romeo és Júlia előadását. Az előadás mindannyiunkat magával ragadott. Volt azonban az előadást követő diskurzusnak egy érdekessége. Nem emlékszem, hogy kicsoda, de egy megjegyzést tett, amelyből a következő hátsó gondolatot boncoltam ki. Nos, ti modernek mit szóltok, ehhez az érzelmekben gazdag gyönyörű előadáshoz? Valahogy az jött ki belőle, hogy a modern színjátszás kizárja az érzelmeket. Ha valaki ezt így képzeli el, az nagyon vulgárisán fogja fel a színházak korszerűsítésének kérdését. Mert az angolok előadása, mely szenvedélyben gazdag volt, mégis csak modern előadás volt. Hogy miben? Megpróbálom szószerint idézni egy magyar- országi kritikus véleményét az előadásról. A szereplők a jambusokban megírt tragédiát mai, teljesen a versformától független hangvételben tolmácsolták, jelezvén, hogy a veronai szerelmesek tragédiája, épp úgy lehet még napjainkban is, *akár az izsai, akár pedig a komáromi szerelmesek tragédiája. Vitathatatlan, hogy ez a törekvés a shakespearei líra rovására történt, viszont az is vitathatatlan, hogy a nagy mű tanulsága mindannyiunk számára testközelbe került. De további serkentő példákat is lehetne felsorolni: így a Budapestről közvetített Kaukázusi krétakör-t, és azt hiszem nem leszek szerénytelen, ha a magunk Arbuzov darabját is idesorolom, mint olyan előadást, amely sok tekintetben garancia arra, hogy törekvéseink a modern színjátszás felé nem lesznek eredménytelenek. Az előbb említett előadásokon tanúi lehettünk a szereplők kulturált játékmodorának, fegyelmezett összjátékának, ami nélkül a modernnek mondott előadás, bizony nem lett volna modern. És most hadd beszéljek ennek a felvett problémának a kapcsán rólunk. Az utóbbi időben még elég gyakran vagdosták a fejünkhöz a műkedvelősdit és a dilletantiz- must. E megjegyzéseknek a priori elutasítása még akkor sem lenne helyénvaló, ha az illetők megjegyzéseiket szakmailag nem támasztották alá. Ki a dilettáns? íme egy-két példa feleletként: aki a színpadon egy rokokó figurában éppen úgy mozog, mintha szövetkezeti parasztot játszana, vagy fordítva. Dilettáns az, aki a sablonos emberutánzást összetéveszti az ember ábrázolásával, aki meg van arról győződve, hogy ha ún. drámai bedobása a könnyekig sikerült, már jól is játszott, aki nincs tisztában saját fizikumával és ha nevet, úgy tűnik, mintha sírna, ha pedig sír, úgy tűnik, mintha nevetne, aki azt hiszi, hogy ha a közönséget sikerült megríkatnia, vagy megnevettetnie, már jó munkát végzett. Bocsássatok meg a karikatúra határáig eltúlzott hasonlatokkal, de ismerjétek el, helyesebben ismerjük el, hogy van talaja nálunk ezeknek a karikírozott hasonlatoknak és amilyen mértékben van, olyan mértékben van 527