Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - DISPUTA - Bábi Tibor: Kísérlet
viszi szerelmének a piros kardvirágot. Az emberek megcsodálják s bólintanak a szívükkel: csodás virág! Csak a kardvirág hallgatott és szép piros színe egyre kopott. E kissé lehangoló sorokkal zárja le a költeményt. Itt nem a romantikussá túlzott Rous- seau-i életérzésről van szó, mely homlok- egyenest ellenkezik a civilizációval, modern technikával. Valami egészen másról. Dobos László mondta valahol egy alkalommal: — A modern tudomány és technika szinte problematikussá teszi az emberi életet, nemcsak olyan értelemben, hogy az atomháború veszedelmét rejti magában, de minden viszonylatban. Ki tudja holnap barátság lesz-e a barátság és szerelem lesz-e a szerelem. Meggyőződésem szerint a barátság barátság lesz, a szerelem pedig szerelem, de a technika és a tudomány sok tekintetben új feltételeket teremthet. A természet meghódítása bonyolult, dialektikus folyamat. Nemcsak az ember alakítja a világot a maga szükségletei szerint, de az embernek is alkalmazkodnia kell a maga formálta világhoz. Ez természetesen új problémákat teremt és újféle érzelmeket gerjeszt — örömeket, de bánatokat és fájdalmakat is. Véleményem szerint Batta György ezt az objektív, dialektikai ellentmondást érzi fel versében, egyelőre a ma megszokott keretek kö- kött és a legkézenfekvőbb ellentmondásokkal illusztrálja: a bódító virágillat és a benzin- pára, a szegfű és a csillogó, holt tárgy, a váza ellentétben. Batta György ebben az esetben eléggé rezignáltan a természetes emberi érzések megrövidítésére mutat rá. Ám olvastuk mi már más versét is, amelyben a problémát kedvezőbb oldaláról látja. Kár, hogy az ő versének értékét is sutaságok rontják le, pl.: a hárs patyolatsága — egy szegfű hörgött szinte, le ne hulljon szirma (a szórend valahogy kényszeredett). Végezetül pedig érthetetlen az olvasó számára, hogyan kerül a benzinpárás utcára a szegfűvel megrakott virágváza? Talán egy kirakatban, vagy ablakban látta, de akkor nem ártana, ha valamiképpen utalna erre a körülményre. Tóth Elemért az Űj Ifjúság szeptember 18-i száma így mutatja be: ... „A modern irányzatok jegyében fogant lírája gazdagodást jelent költészetünk színképében. Itt-ott nála is kísért még a másodlagosság, s érezzük a filozófiai elmélyültség bizonyos hiányait, mindezek azonban a túlságosan fiatal költő hiányai.“ Az Üj Ifjúság ugyanakkor közli Hajnali vers c. költeményét is. Kimarkolunk' belőle két nagyon jellemző sort: Pozsony. Hanva: két véglet életemben. Ott ismernek és szeretnek is. Itt rámszakadt (a magány. Pozsony — Hanva! Véleményem szerint e két véglet között fogant érzés és élmény skálán nem lehet lemérni a világot. Mindez az első köztársaságbeli szlovák ruralista költészetre emlékeztet bennünket. Lényegében miről van szó? A faluról a városba került fiatal értelmiségi hirtelen fölérzi a falu és város közti objektív ellentétet. A fölérzés módja eléggé tragikus, bár az alapvető élmény problematikájával nagyon becsületesen mérkőzik meg. Élet és Tavasz c. verseiben is lényegében ezt az alapélményt fejezi ki. 1945 c. verse az egyetlen kivétel, s őszintén szólva, ez a leggyengébb. Külsőségek után ítélve épp ez lenne a legmodernebb. Mégsem úgy van. Az írásjelek elhagyásának a modern költők gyakorlatában komoly funkciója van. A grafikailag tördelt sort ritmikai egységnek tekintik, amelyben a ritmusnak a patakcsobogáshoz hasonlóan szabadon kell érvényesülnie. A ritmus többnyire bonyolult ritmuskompozíció. Az egymás után következő sorok pedig az írásjelek elhagyása következtében szándékoltan két, vagy többféle értelmezést engednek meg. A vers olvasója pedig csak utólag hámozza ki az egyetlen lehetséges értelmezést. A szabadon érvényesülő ritmus kompozícióból, az értelmezés többféle lehetősége közül az egyetlen helyes értelmezés utólagos felfedéséből fakad az olvasó igényes, e sztétikai élménye. Ám ennél a kissé kuszáit, de lényegében egyértelmű versnél ilyesmiről szó sem lehet. Mi több, a vers suta befejező sorai: Ügye emberek ma már nem a múltat rettegitek... a sematizmus továbbélésére enged következtetni. Cselényi László neve már külön fejezetet vezet be költészetünkben. Tőzsér Árpáddal együtt a nyolcak antológiájának legtehetségesebb költőjeként mutatkozott be. Azóta egy önálló kötete jelent meg, mégpedig sikeres kötet. Verseiben erőteljes hangot üt meg, s bármennyire is egyéni költői kifejezésmódja, közösségi problémákat fejez ki (eltekintve kis szerelmes versétől, mely eléggé komor hangulatban fogant). A „Valami újat mondani“ kezdetű versében Cselényi a modern költészet, az új formák és a kísérletezés jogának apostolaként lép fel. A költészet ügye is közügy és közérdek. Sok mindenben igaza van programversében, de nincs igaza abban, hogy újfajta dolog lenne a hitehagyott szerelem és a hitehagyott halál. Ilyesmi nem lehet a modern költészet tartalma és témája, épp ellenkezőleg, bízó életre' és bizakodó szereimre van szükségünk. Amint látjuk, Cselényiből nem hiányoznék az aktivitás, csakhogy ez az aktivitás olykorolykor elbicsaklik, vagy szélsőségekre ragadtatja magát. Dehát végül is minden gyümölcs 525
