Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - DISPUTA - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovákiai írók kongresszusa előtt
az eszembe: szovjet szerző írta, Vlagyimir Kendrjakov. Ugyanakkor egy sor más komoly társadalmi probléma ötlött fel bennem, amelyekkel kapcsolatban a szovjet irodalom — gyakran a legkülönfélébb kritikai szempontok kereszttüzében, sőt kudarcok árán is — állást foglalt már. A mi irodalmunk ezeket a kérdéseket mindeddig kikerülte, vagy csak nagy általánosságokban, célzásokban vetette fel. A kivételeket fél kezünk ujjain összeszámlálhatjuk. A cseh és a szlovák irodalom legfontosabb és legértékesebb alkotásai az utóbbi években főleg az egyéni erkölcs kérdéseivel foglalkoznak, amelyek csak nagyon ritkán függnek össze társadalmi életünk legfontosabb szakaszaival, azokkal a drámai közösségi konfliktusokkal, amelyekben az emberek társadalmi erkölcse formálódik. Nem akarom az irodalmi alkotás társadalmi jelentőségét aszerint értékelni, hogyan tükrözi a közvetlenül időszerű politikai problémákat. Itt azonban nem kérészéletű időszerűségekről van szó: a ma megoldásra érett nehézségekben igen lényeges szerep jut a mai emberek társadalmi erkölcsi kérdéseinek. Ezeket az égető problémákat úgy látni, hogy f elismerjük a kor erkölcsi kérdéseihez fűződő összefüggéseiket, ezeket az összefüggéseket teljes szélességükben feltárni: ez lesz irodalmunk főfeladata a következő időszakban. Irodalmunk helyzete a kongresszus előtti vita, illetve a kongresszus idején nem ad rá okot, hogy elégedetten pihenjünk babérjainkon. Nagyon ritka és elszigetelt jelenségnek számítanak az olyan értékes és erős műalkotások, mint például Jašik regénye „A holtak nem énekelnek“, Hrubin Románca szárnykürtre, Mináč regénytrilógiája, Karvaš Éjféli miséje, vagy Milan Kundera drámája, A kulcsok gazdái. A fiatal nemzedék, amely az utóbbi években friss levegőt hozott irodalmunkba, egyelőre még mindig csak ígéretekben, tehetséges részletekben mutatta meg erejét, nem pedig kész művekben. Jirí Hájek ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy irodalmunkban a fiatal nemzedék érdeme elsősorban, hogy a mai olvasó többé nem elégszik meg a problémák problémátlan illusztrálásával, az olyan művekkel, amelyek csak mímelik, hogy valamit megoldanak. Hiba volna a fiatalok bűnéül felróni, hogy irodalmunk kifejező eszközeit olyan művészi módszerekkel igyekeznek kibővíteni, amelyekről néhány maradi irodalmár tévesen azt hiszi, hogy a nyugati irodalmak kizárólagos tulajdonát teszik. Egyébként ezt a „bűnt“ felróhatnánk Jašiknak, Mináčnak, Kunderának, a mai szovjet vagy kelet-német próza számos neves művelőjének is. Az a feladatunk, hogy irodalmi folyóiratainkban, kritikánkban, egész irodalmi köztudatunkban leküzdjük az előítéleteket, a nehézségektől irtózó óvatosságot, az alantas mesteremberi spekulációkat. Van miről vitatkozni: az irodalomban és az életben is. Ezért elutasítunk bárminemű vitásdit (Jifí Hájek cikke más helyén megemlíti, az irodalmi vitáknak nem az a célja, hogy csoportos, kölcsönös reklámozással helyettesítse a hiányzó művészi programot, amint azt a Literárni noviny-ban a költészet kérdéseiről lefolyt vita mutatta, minden olyan mesterkedést, amely álproblémákat vet fel és kitér az igazi égető kérdések elől. Követendő például szolgáljon az SZKP XXII. kongresszusának elvi vitája, s visszhangja a szovjet irodalmi folyóiratokban. A Slovenské pohľady 5. számában közli Jirí Hájek cikkét, amelynek címe „Konzervativizmus, modernség vagy modernizmus?“ A szerző a sematizmus elleni harc ürügyén megindult mechanikus nyugati művészeti import problémáit veti fel, hangsúlyozza, hogy az efféle gépies „átplántálás“ nem járhatott sikerrel, sőt arra vezetett, hogy egyes kritikusok a forma kérdéseiben ismét maradi, konzervatív nézeteket hangoztatnak. A fiatal cseh és a szlovák próza az utóbbi években néhány jelentős, új tehetséget tarthat számon, velük kapcsolatban is aggályoskodó hangok hallatszanak, nem esnek-e ezek a fiatal tehetségek áldozatul a szubjektivizmusnak, ha művészetükben olyan állítólag jellegzetesen modernista kifejező eszközök jutnak túlsúlyra, mint például az én-forma és a belső monológ. Hájek idézi Ján Rozner cikkét, aki rámutatott arra, hogy az én-forma mintegy százötven esztendeje, a belső monológ legalább ötven éve bevált kifejező eszköze az irodalomnak. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a mai csehszlovákiai prózában valóban a legkülönfélébb művészi kifejező eszközök és módszerek virágzását figyelhetjük meg, nem fenyeget tehát valamiféle új „uniformitás“ veszélye. Az én-forma, az első személyben elbeszélés lehetővé teszi, hogy az író megszabaduljon a nehézkes leírásoktól és magyarázatoktól, az egyik motívumból a másikba vezető hosszadalmas átmenetektől. A kezdő írók számára az az előnye, hogy az elbeszélés egyetlen meghatározó szempontja az alany nézőpontja, s ezzel szinte magától adódik a mű szerkezeti tengelye is. Nagyon fontos az a tényező is, amelyre két fiatal szovjet prózaíró, Alekszandr Rekemcsuk és Nyikolaj Gyementyev mutatott rá: „Az író, aki azonosul könyvének hősével, őszintén, szenvedélyesen, becsületesen akar szólni. Azáltal, hogy kortársai előtt vall, művét különös érzelemmel, eleven hangvétellel telíti, megkönnyíti az olvasónak, hogy megértse a könyv légkörét, világát. Az első személyben szóló szerző valamennyi kortársának sorsáról, életéről beszél, arról az életről, amelyet maga is él.“ Ezek a szavak találón mutatnak rá arra az alapvető vonásra, amely megkülönbözteti a szocialista irodalom „énformáját“ a nyugati szobjektivista irodalmi irányzatok hasonló kifejezési eszközétől. A szocialista realizmus hatására a belső monológ is egész más jelentőséget kapott, mint egyes polgári íróknál. Az új szovjet 519
