Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - ORSZÁGJÁRÁS - Dávid Teréz: A széntől az üveggyöngyig

meglátná, hogy az általa felfedezett fekete kövek mennyire megváltoztatták a világ képét. — Földi paradicsom ez — teszi hozzá elgondolkozva az öreg bányász, aki fiából bányamérnököt nevel, a lányát gépészeti szakiskolába járatja és megtakarított pén­zéből harmincezer koronáért nyaralóházat épít a Beskydekben. Sok itt az ilyen ház. Mintha mézeskalácsból lenne mindegyik. Virágoskert veszi körül, és miközben a csa­lád apraja-nagyja földet túr, maltert kever, rózsafákat ültet és fehér kavicsokat ge­reblyéz a bejárat felé vezető úton, elfe­ledkezik az előforduló metilgázról, a vá­ratlanul lezuhanó széndarabokról, melyek a bányász életét a föld alatt néha fe­nyegetik. Aki még nem látott emberi testeket fe­kete verítékben fürödni, mélységes sötét­ségben pislákoló mécseket imbolyogni, az soha nem tudja kellő tiszteletben része­síteni és megbecsülni a föld mélyéből bú­várként felmerülő embert. — Földi paradicsom — ismétli a hatvan­éves bányász, aki életének csaknem egy- harmadát a föld alatt töltötte. — Pokol, Texas, vadnyugat — mondja Tondo, a prágai cseh fiú, aki megismerke­désünk első vasárnapján a Kultúrparkban részegen az asztalomra borult. — Pokol —, mondta Tondo, aki huszon­egyéves és három hónapja fejti a szenet a Zarubek-ben. Szerelmi bánata „üldözte“ Ostravába, de a szíve majd megszakad az önként vál­lalt számkivetésben. — Tetszik tudni, én egész komolyan gon­doltam a lánnyal. Mert én tizenhárom éves korom óta egyedül vagyok. Vagyishát — nem is vagyok olyan egyedül, mivel hogy két apám és két anyám is van. De az majdnem annyi, mint egy sem. Elzavartak hazulról. Nem bántam, mert a mostoha­apám mindig vert, pedig akkor még nem is volt megesküdve anyámmal. Anyám pe­dig ... — Tondó legyintett — no, apám­nak mindenféle kellemetlensége volt amiatt a nő miatt, akit elvett. Az isten pénze sem volt elég annak az izének... Hiszen tetszik érteni. Hát lehet ezt nem érteni? Tondo, aki huszonegyéves, egyedül van a világon és családi élet után vágyakozik. Egyelőre vala­melyik „slobodárná“-ban lakik és maga mossa-vasalja az ingeit, mert szereti a rendet. És mert az élet nem olyan egy­szerű, alkoholmámorban keres vigaszta­lást. Dehát a többi? Körülnézek a kultúr­parkban, s látom mindenütt isznak... Milán megmagyarázta... Milán tizen­nyolcéves és húsz-huszonöt krigli sört hörpint fel naponta, a felét rummal hí­gítva. — Csak ilyenkor, bérkifizetés idején megy ez így — mondja — máskor tikkad az ember, mert a szénpor belepi a torkot, nyeldeklőt. Milán azért jött ide, mert túl­sókat törődtek vele a szülei, és ez zavarta őt. Guszti, a Szepsiből idekerült, komoly szlovák fiú egy évre írta alá a szerződést a bányába. Ő ugyan nem iszik, vagy leg­alábbis nagyon mérsékelten, de ha az em­ber órák hosszat fekszik a föld alatt, néha olyan helyzetben, hogy ha fejét meg akarja fordítani, ki kell másznia az üregből és megfordított nyakkal ismét visszakúszni, akkor bizony megkívánja a sört. Na, persze, a pénzért meg kell dolgozni. Általában 1700—2500 koronát keres egy-egy brigádos havonta. De aki komolyan veszi a munkát, annak keresete a három — néha négy­ezer koronát is meghaladja. Általában Ostraván sok a szlovákiai ma­gyar. Érsekújvár, Galánta, Dunaszerdahely, Losonc, Rimaszombat, Farkasd, Hódos, Csi- lízradvány, Párkány, Komárom ... Mintha régi ismerősök vennének körül. — Miért hagyják el a földet, — kérde­zem. — A pénz miatt. Itt nagyobb a kereset, bárhát a különbözeiét úgy is elissza az ember. De ezt odahaza, amikor elhatároz­zuk magunkat, még nem tudhatjuk — mondja a rimaszombati. — Az teszi okosan, aki a családját is felhozza. Csakis így lehet valamihez jutni. — Ezt az Érsekújvárról elszármazott Po- konič Ferenc tői hallom, kint a Porubán. Poruba most kialakulóban levő városrész. Ahogy az odavalósiak mondják „Mesto na zelenej lúke“ — Város a zöld mezőn. Ti­zenkét hektárnyi területén régen nagybir­tokosok legeltették barmaikat. A felvetett tervek szerint 1970-re Porubának százezer lakosa lesz. Már eddig is mintegy hatvan- hetven ezer lelket számlál. Palotasorok, nyílegyenes parkírozott utcák, modern ét­termek, kávéházak, a jövő Ostravája. Egy nagyváros alapkőletétele folyik itt. Itt lakik Pokonič is háromszobás, összkomfortos lakásban. Már három éve nyugdíjban van, mert a tüdeje beporosodott. De az orvos bíztatja, hogy még „lemegy“. — Nem a 511

Next

/
Thumbnails
Contents