Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Takács Gyula: Versek
a szótlan értelem Az ősz elöl előbb csak egy tücsök szökött be hozzánk, s most lépni is alig merünk. Költő-szállás a konyhánk. A seprű, törlő, gáz és vödör: tanyája minden ... Itt, amott fölbukkan, s félve mint a lápon járunk a vasbeton lapon. Tegnap még ráadásul bejött egy őszi-bogárka és mindjárt, mint énekes olasz, főlsajdult meleg szerenádja. S olyan lágyan nyúlt a húrhoz, hogy amint összenéztünk, éreztük könnyes a szemünk, s köröttünk minden egyre szépült. A dal, e szótlan értelem mindent úgy összefogva, a lét gyémánt fonákját ránkhúzta s tárgyainkra. Ránkhúzta, mint egy inget. Fénylett szemünk, a konyha, mind'. És minden föl a Göncölig ragyogta élő vágyait... S akkor a szurtos, kis cigány, hogy mit tud, ő is megmutassa, rázendített seprőnk alól, üveghangon harsogva. A méz s az érc így együtt oly tiszta biztosságba olvadt, akár egy képlet a földi kémiába. És lénye, mint tündöklő elem, — akár a szebbik élet — a szíven, földön és a vízen ragyogva egyre szebben égett. Takács Gyula hogy lásd Tüdöklő téli délután. Felhőtlen... Mégis itt-ott hó-kristályok szűz mártana jeges lapokkal villog. Hulldogál a hó-sziporka a fagytól górcsőit tájra. Egy karvaly úszik magasan. Annak se mozdul szárnya. Csak kémlel... Akár én magar e ritka pillanatra, hogy semmiből pereg reánk e tündöklő sziporka, s mint váratlan fény-villogás, mely formát nyit a képen, villog a test s az értelem az erdőn és a réten. Szinte a csontokig ragyog a kis egységek váza. Csírák, virág s lombok helyett a lét matériája: Hogy lásd, mi adja a tavaszt, s megértsd e kis örömbe, miből nyílik a legnagyobb virágok édes zöldje. 506
