Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
Micsoda vigasz! A háború végére már csak ez marad a recsegő parancsolgatásból: a bátorság értelmetlen fitog tatása. Az önbizalom utolsó lobbanása volt ez már, reménytelen halotti zsolozsma ... Egy pillanatra megfeszítette agyamat a keserű elszántság: mi lenne, ha most nekik rohannék és bosszút állnék meglopott ifjúságomért. Szúrnám, lőném őket, ahol érném ... Ezt, csak ezt érdemelnék ... Értelmetlenségnek tűnt. A puskám ugyan a széna alá dugva várta a feltámadást, de nem volt hozzá töltényem se, szökés közben mind eldobáltam magamtól... Hacsak a szuronyommal nem hasogattam volna meg őket... Sokan voltak. Ilyen túlerővel szemben hiába is hadakoztam volna ... Minden por- cikám reszketett a felindultságtól. Gyanúsan hosszúra nyúlott a csend. Volt szerencsém találkozni a szovjet tüzérek pontosságával: ha egyszer csőre került az ellenség, nehezen menekült. Előbb körültapogatták, aztán bemérték, halálpontosan bemérték. A csend ilyenkor halált rejteget. Verej- tékcseppek gyöngyöztek homlokomon és kényelmetlennek tűnt alattam a szék. Pedig hát nekem tető is volt a fejem felett, azoknak meg csak szabad ég. Féltérdre ereszkedve a térkép fölé hajoltak és figyelmesen hallgatták, legalábbis úgy látszott, egyik aranyvállpántos társuk magyarázatát. A hangját nem hallhattam a beszélőnek, csupán arcának hol megütközést, hol felháborodást kifejező vonásai vésődtek emlékezetembe. Nem fejezhette be mondókáját: egy pillanat alatt olyan aknatűz keletkezett, hogy némely jó keresztény világvégének is hihette. Az első becsapódás hallatára gonosz káröröm gyűlt bennem: még számoltam is a robbanásokat egy, kettő, három, négy ... Ez az, így kell, úgy éreztem magam, mintha hangosan csattogó kondás ostort suhogtatnék a kezembe ... Menekülésüket már nem nézhettem végig, mert éktelen csörömpöléssel valamelyik szomszédos tetőt kaphatta el egy lövedék. Jobbnak láttam magam is búvóhely után nézni. Jó negyedóra múlva, mikor aztán elcsendesedett ez a hirtelen támadt háborúskodás, kimerészkedtem a vezérkeri nagyságok előbbi tanácskozásainak színhelyére. Egy asztalnyi térképet, egy jócskán bevé- rezett aranysújtásos sapkát, két távcsövet és egy szemüveget találtam utánuk. Hogyan menekültek meg, elesett-e közülök valaki, nem tudom. Az egyik páncélautót még aznap megtalálták defektesen a falu szélén, de ember nem volt benne. Gondolkodtam, mit tartsak meg magamnak, ezekből a vezérkari frászkarikákból: a térkép és egy távcső mellett döntöttem. Különösebb értéke ugyan egyiknek sem volt számomra, mégis valami gyermekes önzéssel úgy morfondíroztam magamban: a térképen tájékozódhat az ember, a távcsővel pedig messzire láthat. Egy félnapig aztán senkiföldje volt a falunk, megszűntünk célpont lenni. Az utolsó hátvédek is visszahúzódtak a kora reggeli órákban, új „vonalat fogtak“ a helmedi szőlőhegy lankáin, innen tartották tűz alatt az előrenyomuló szovjet vonalat. Az izgalmakkal terhelt hetek és a szombat hajnali vezérkari jelentés után észre sem vettem a vasárnapot. Pedig hogy vártam a szénás verem fenekén az első félelem nélküli vasárnapot. Kivártam! Szökésemért már nem kellett tartanom a megtorlástól, a bosszúálló katonai regula halálveszedelme elmúlt felőlem. Nyugodtabban lélegezhettem, zsibbadt lelkembe kezdett visszatérni az erő ... mégsem tudtam teljesen felengedni. Kiszámíthatatlan időközökben ágyúgolyók és géppuska sorozatok süvítettek a fejünk felett. Hallottam a kilövéseket és megfigyelhettem a becsapódásokat is. Tőlünk északra a helmedi homokdombokon két légvédelmi gépágyú puffogott fáradhatatlanul, az országutat tartották tűz alatt. A fegyverek zajos ugatása után csend következett: mélységes, lelket háborgató csend. Ez a váratlanul beállott csend volt a legrémítőbb: sehol semmi zaj, mégcsak egy ajtónyikorgás sem tarkította a hallgatást, így nézhet ki egy halott falu: néma és mozdulatlan. Nem füstölnek a kémények, nem nyeszegtetik a kútgémeket, nem dobol a láncos kutak korbája, tyúkok idétlen károlását sem hallani sehonnan. Halott falu. Lakói a föld alá menekültek. Még itt, a pincékben is halkra fogva ejtik a szót: félik a csendet és reszketve várják a fegyverek ropogását. Az első házban tíz órát vert a falióra. Ezelőtt vasárnapokon ilyenkor már a harmadikat húzták, tízre pontosan beharangoztak. Ezt szerettem a vasárnapokban, a harangot, a harangozást. Itt, a tiszamenti síkságon messze száll a hang, a falvak is közel esnek egymáshoz. Ha vasárnap 503
