Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
3 ve ültem: a fejem felett messzire kinyúlik a korona legalsó ága, a szélső gally hegyén egy odaszáradt levelet hajtogat a szél. Mintha csak magam látnám: engem is így hajtogatott, mígnem leszakadtam s vitt, sodort a szél, kotort maga előtt kénye-kedve szerint. így történt ez a velem egyivású parasztfiúk majd mindegyikével: míg otthon ült a falujában, erős legénynek érezte magát, de ahogy nőtt lábunk alatt a kilométerek száma kelet felé, úgy fogyott a bátorságuk. Csak összedugtuk a fejünket, pusmogtunk, hallgattunk, elégedetlenségünk is legfeljebb dünnyögés formájában ért a napvilágra. Barázdában, keskeny mezei utakon, aprócska ösvényeken mily biztos volt a tartásunk, s az országok széles útján csak ténferegtünk, botladoztuk, mint aki most tanul járni... A fejem felett hajladozó ágról lebillent egy jókora hócsomó, éppen a lábam elé porzott. Bizonytalanságom, félelmem ismét úrrá lett rajtam: csak egy szót szólhatnék valakihez, könnyebb lenne. Mintha a torkom szorongatták volna, úgy gyötört a szótlanság. Már a hideget sem éreztem, nem bírtam gondolni az átjutásra sem: az egyedüllét gyötört. Végefelé a hadseregben úgy szólítottuk egymást: bajti, bajtárs. Nem mondom, szépen hangzott ez a fülnek, de mondani nem mondott semmit: csak hangzása volt ennek a szónak, de jelentése nem ... Volt egy öreg tábori lelkészünk, lehet, hogy már az első háborút is végigprédikálta, aki minden vasárnap isten bárány- káinak titulált bennünket... Hát igen ... báránykái, azok voltunk, juhok, egy juh- nyáj... hagytuk magunkat hajtani. És az már úgy van a világ kezdete óta: hajtó, ostort suhogtató hajcsár az mindig akad. Míg lesznek a földön olyan magamfajta „isten báránykái“, addig hajtó is akad. „Az isten báránykái egy nyájba tartoznak“ — mondogatta a tiszteletesünk ... Milyen szépen hangzik ez ... együvé tartozni, hogy lehet, mégis csordát csináltak belőlünk, az embercsordában pedig egyedül érzi magát az ember. Elszöktem a hadseregből, mentettem az életem ... csak magamra gondoltam, a saját bőrömet féltettem ... Önmagam zártam ki az életből: egyedül maradtam ... Ha az ember folyton csak magára gondo'l, egyedül marad. Hányán voltak hozzám hasonlók? Ezrek. Tízezrek. Hányán rejtőztek földkunyhókba, szénapadlásokon. ... Szörnyűséges az az alázat, amely évszázadokon át belénk szorult... Egy recsegő parancsszó agyonrémített bennünket... milyen hamar sorsára hagytuk a bajba jutottat: mi, az „isten báránykái“. Nagyanyám halálra sírta magát, mikor megkaptam a behívót: „rossz idő ... veri az embert az idő, rossz idő“ — sírta agyongyűrött zsebkendőjébe bánatát. Nem volt igaza: ilyeneket csak a vénasszonyos tehetetlenség mondhat Ember veri az embert: hisz az egész fiatalságom egy vég nélküli kálvária járás volt. Bűnhődés. Kiért? Mit követtem én el? Munkában, becsületben neveltek apámék. Hová jutottam? Katonaszökevény, majd szökött fogoly lettem: és nincs tovább, az út, amelyen indítottak, végétért. Itt állok egyedül, mint valami pusztába űzött bibliai próféta, csodára várok, amelyben magam sem hiszek. Ha mégegyszer elnyom itt az álom, felőlem aztán fújhat a sziréna. Ide állhat kö- rém akár a válogatott angyalok énekkara is, harsonázhatnak... elnyeli a puszta. Számomra ez a legrettenetesebb: az egyedüllét, ez a legnagyobb bűnhődés. Ezt éreztem a szénáscsűr vermében is: az elha- gyatottságot... a Egy szombat estére azzal a jó hírrel botorkált le hozzám Györke Anti a szénásverembe, hogy ma éjszaka kiürítik a falut: a magyar hadsereg „elszakadt az ellenségtől“ és új, biztosabb arcvonalon veszi fel a harcot... így kezdődött az én felszabadulásom: a bujkálástól, a sötét szénásveremtől és a rettegésektől. Fittyet hánytam mindenre: nem érdekelt a fronthátvéd közelléte, kibújtam a veremből, siettem, rohantam apámékhoz a házba. Vége a háborúnak, nyitottam be a konyhába. — Nyugtával dicsérd — hűtött le apám. — Ne kísértsd az istent, Kálmán, pusztulást hozol ránk is — sorolta sápadtan nagyanyám. Sietve lehúzta a lámpa kanócát, fekete nagykendőjével elfüggönyözte az ablakot, s az ajtóhoz tolatta apámmal a karosládát. Tőlem hajthatták a magukét, mondhattak, amit akartak, én befejeztem a háborúskodást. Kint meg időnként kelepeit a géppuska, olykor rövid géppisztoly sorozatok roppantak az éjszaka csendjébe, de tudtam, hogy ezek már csak hátvéd csatá502
