Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Dobos László: Kegyetlen esztendők
Dobos László kegyetlen esztendők ( regényrészlet) III. Huszonötéves vagyok, nincsenek magasröptű terveim. Itt gurnyasztok egy csupasz téli fa alatt. Várom az est közeledtét, hátha sikerül... Borzasztóbbnál borzasztóbb frontélményeket sorolhatnék fel: nem az én élményeim, nem vállalom őket. .. semmim sincsen, kiszáradtam, ezerszer megaláztak ... Csak az életem akarom. Oly sokfelé jártam, felsorolni is sok volna a városok nevét. Végiggyalogoltam fél Európán, mégsem voltam sehol, csak háborúban ... Az elmúlt hetekben számtalan miértre próbáltam választ keresni: nem tudtam, nem tudok. Sohasem szerettem a tépelődő embereket, sajnos magam is a sorsukra jutottam. A velem egyivá- súak, hacsak egy kicsit gondolkodnak, nem tehetnek mást, tépelődnek a sorsukon: kérdezgetik, marcangolják önmagukat... Hiába véd a fa törzse és a báránybunda, olykor már végigborzong rajtam a hideg. A zsibbasztó mozdulatlansághoz, a hóeséshez egy harmadik ellenségem is társul, a fagy. Még szerencse, hogy hátba fúj a szél. A hátam, nyakam és sapkám hátsó felét már vastagon megrakta hóval, de az arcom egyelőre szabadon hagyja: látok, nézhetek. Egyelőre védve van a fülem is: hallom a nyárfa ágaihoz verődő hószemek rendszertelenül pergő neszezését... Gyermekkoromban nagyon szerettem a telet, a hóesést. Határtalan volt az örömöm, ha kiszökhettem a kavargó hózivatarba. Kedveltem, ha arcomba vágott a szél és éles apró hószemek szurkálták meg bőrömet. Tízéves lehettem, amikor álló két napig tombolt felettünk a hóvihar: másnap reggel halálos csend fogadott. Elült a szél, hideg lett és lefesthetetlen fehérség mindenütt: a háztetőkön, a faágakon, a villanydrótokon, a házak északi oldalának ablakpárkányain. Akkor úgy gondoltam: így nézhetett ki a föld teremtésének első napján, újkorában. Hiába kavarog most előttem milliónyi hópehely, nem tud felvidítani. Ellenségnek tűnik még a legkisebb hószilánk is, amely hívatlanul az orrom hegyére esik. Szürkül szememben a hóesés vakító fehérsége is. Időnként érthetetlenül áttörhetetlen fekete fallá sötétedik. Próbáltam elhessegetni rémlátó gondolataimat. Igyekeztem magam elé képzelni hazaérkezésem első pillanatait: apám meglepődését, az örömet. Nem sikerül. Akárhol kezdem is, csak a határ vonaláig jutok gondolataimmal. Addig és onnan visszafelé. Bárhogy erőlködöm is, nemhogy a jövőt, de még a következő napot sem tudom elképzelni. Képzeletem a múltba csapdos, életre kelti az elmúlt évek és a közeli hetek izgalmas eseményeit. Ez a legborzasztóbb ebben a nyomorúságos helyzetemben, hogy a reggeli szürkület eloszlása óta semmivel sem tudom mérni az órák múlását. A reggeli harangszó, a kakaskukorékolás s az ébredő nap sok más zaja után ítélve valamennyire tudtam tájékozódni. De azóta egyáltalán... most már csak a delet várhatom. Remélem, hogy valami hosszan tartó gyári sziréna- búgás majd megint eligazít egy kis időre: a delet várom, aztán az estét, majd az éjszakát. Hányom, vetem magamban a 495
