Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Hajdú András: Falusi képeslapok
És Misi? Misi nem tudta mit tegyen, hogy megállítsa az elindított eseményeket. A lány minden gondolatát, erejét elbűvölte ez a néhány szó; Marika, én szerelmes vagyok, Hirtelen feltörő vággyal mindent szeretett, ami őt körülvette: a virágokat, a tisztaságtól ragyogó fehérneműt, a műkedvelő színjátszást, az apró csecsebecséket, de még a javításból kikerülő traktorokat is . . . hisz még azok is a gépállomásra, Misire emlékeztették. A bonyolódó helyzet egyre zavarosabb volt és egyik hazugságot a másik után vonzotta. A legények nevettek. Marika boldog volt. Misi pedig nem tudta magát elszánni semmire sem. A lány már akaratlanul is a jövőt tervezgette. És ami mindennél rosszabb volt: Misi megérezte, hogy a lány némán, szavak nélkül, de annál erősebben szereti őt. Nem volt ereje ellenállni: ha kell, elveszi feleségül. Napról napra újabb és újabb jó tulajdonságokat fedezett fel Marikában. Misi már beletörődött mindenbe. Ügy volt, hogy már-már az esküvő napját is kitűzik. Visszaút nem volt. A legénypajtások azonban mást gondoltak. Megmondták Marikának mindent. Gúnyos, öregedő lányokat csúfoló, de a pőrére vetkeztetett igazságot mondták a szemébe: — Mit akarsz te Misitől ? Tizenkilenc éves, te meg huszonöt vagy. Mi bíztattuk fel. Még a szavakat is mi rágtuk a szájába: Marika, én szerelmes vagyok. Ennyit mondott. Tudjuk. Többet nem mondhatott. . . Hagyj neki békét! Tréfa volt... Minden csak tréfa volt. Marika vádolta az egész világot: a falut, a férfiakat, a lányokat, a vasárnapi sétákat. Vádolta őket: miért nem lehetett belőle is igazi asszony, miért is élt eddig, miért hitt a szavakban, miért hitt érzéseiben? Menekült a kérdések elől, szerelme elől, mindenki elöl. Összecsomagolt. El innen! Kiszaladt az állomásra. Elmenni valahová! Bárhová, csak elmenni, el, el! Valaki az állomáson megkérdezte tőle: — Hová? Hová? A kérdés megállította. Nem utazott el. A vonat eldübörgött. Utána nézett, majd lassan megindult, vissza a faluba. Titkon remélve, hogy talán mégis igazak a szavak, melyeket Misi mondott. Egész úton suttogta maga elé: — Marika, én szerelmes vagyok. Nem látott, nem hallott. Észre sem vette, amikor a kocsma előtt két legény oldalbabökte egymást. Az egyik pedig eléggé hangoskodott, szinte harsogta: — Nézzétek, visszajött a vénlány! A javaslat Már kezdte hajtogatni a fejét a búzakalász, meg-megbókolt, ha szél simogatta lágyan. A lucernát is vágni lehetett már, a kaszálás ideje is itt volt. Ezer keze tele lett volna az embernek munkával, ha lett volna ezer keze. És ilyenkor hívta a titkár gyűlésre a tanácsot. Sürgős volt a dolog, talán nem is a falunak, nem is a tanácsnak, de a járás sürgette nagyon. Hát csak bejöttek az emberek. Az öregebbek bóbiskolva hallgatták, amit a titkár elolvasott, a fiatalabbak meg telefüstölték a szobát. Hallgattak és ültek némán a nagy keményfa-asztal körül, amelyik a felszabadulás idejéből maradt a falura. A mestere remekbe csinálhatta, mert igen girbe-gurbára faragta ki a tábláját, és olyan görbe lőcslábakat rakott alá ja, hogy sehol se lehetett hozzá közel ülni. A titkár is könyökölve feküdt az asztalra, hogy elolvashassa a járásról küldött írást. A többiek maguk elé néztek, mintha az apró likacskákat vennék számon, amiket a szú rágott bele az asztalba. Fáradt volt mindenki. Ha akartak, se tudtak most a járási írás szavaira odafigyelni. Egyszerre a nagy duruzsoló csendben nagyot koppant az asztal. A bóbiskoló Péli István bácsi feje koppant rajta. Felugrott az öreg. Megijedt. Még mielőtt azonban a többiek nevetésre ocsúdhattak volna, harsányan megszólalt:
