Irodalmi Szemle, 1962
1962/5 - Monoszlóy M. Dezső: Versek
Ily sok hihetetlen sokszínű sejtből áll a tömeg akárcsak ez az összekötözött kéreg köteg, mely messziről úgy néz ki, mint egy elejtett szárnyas Mondom minden összefolyt: múlt, jelen, jövendő, s valami időtlen békét suttogott az erdő, mintha csak hirdetné: ne búsulj, e kis bolondos sorsod is fontos, akár a lepke sorsa, a fűszál léte, és ez a külön sors, csak a tied, másé senkié se... , de te úgy mondd el, hogy mindenki megértse! ki közel negyven éves fejállás Nem rettenthet égi ítélet, nemcsak azért mert nincsen, de azért sem, mert ha lenne, megszolgált már a kegyelemre, ki közel negyven éves. Ha életemnek filmkockáit az angyalok majd összenyírják, és lepergeti az atyaisten, belátja majd, hogy hitetlen sem voltam a hívőknél gonoszabb. Rosszat csak néha tettem, mert jónak maradni mindig lehetetlen, s néha fájdalmas kín a jóság. De magam kíméltem legkevésbé, s ha kíméltem volna is hiába, a test csak az élet karikája, mit önön vágya koptat. Égi ítélet nem szorongat, a földi néha rémít és sóhajként a béke óhaja megérint, mert szüksége van annak irgalomra, kire eljövendő évek néznek vicsorogva, s ki közel negyven éves. Nem úgy mint bohóc vagy akrobata, ki eszén izmával áthajolva egy kancsal síkon mókáz most muszájból, s megfeledkezve az ülő külvilágról a mutatvány alá gyűrte homlokát, majd feltápászkodik, ha tapsot ér a mersze ... Nem így! Egészen másképp persze. * Inkább úgy, mint a repülőhalak, kik ugrándoznak az ég alatt és pikkelyük a sós mélységbe mártják, s míg pattognak alattuk a buborék-hártyák, könnyű tánc helyett fejük súlyától elmerülnek a kagylóig, a gyöngyig, tán egész le, s ráhullva ama óriás tenyérre, mely tengert és óceánt hordoz, odaúszni tudjak a titokhoz, ahol ősuszonyként születik a szárnyam. így tűnődtem és a mólón mely az élet vizébe nyúl hivalgón, fejemre álltam. Hajtott a vágyam, hogy a mélybe essem, hullámot horzsolva zuhanjon a testem a hegycsúcsig, mely végre mélység s nem magasság, s ahol gyöngyöt érlel az, ami igazság. 461
