Irodalmi Szemle, 1962

1962/5 - Ivan Skála: Társadalmunk és az irodalom feladatai

empirizmus, a tények empirizmusa a prózában és a drámában, az érzelmeké a költészetben.

Az írószövetség főtitkára rámutatott arra, hogy irodalmunk még mindig nem játssza azt a fontos szerepet, amelyre hivatott lenne. Az okokat keresve elsősorban az írói munkát kell elemezni.

Társadalmunk egy része egyoldalúan bírálja az írókat és műveiket, tekintet nélkül azokra a feltételekre, amely eik hatással vannak az író munkájára. Nem veszik figyelembe munkájuk bonyolultságát és nehézségét, azt a ténvt, hogy az író akárcsak a a politikus vagyi a párt, az új gondolkozásért és cselekvésért harcolva nem találkozik egyértelmű helyesléssel: szembefordul vele minden, ami öreg, maradi, megcsontosodott, a fejlődést fékezi. Megnemértéssel és ellenszenvvel fogadják műveit mindazok, akik jobban szeretik ja nyugalmat, a kényelmet, a bevált rendet. Néha az irodalmat helytelen, leegyszerűsítő, vulgárizáló követelmények szellemében bírálják, az irodalomban didaktikát látnak, nem pedig sajátos módon ható, nevelő erőt. Nagyjából olyan ez, mintha az írók meg tudnák írni azt, (ami a társadalomnak kell, de nem hajlandók rá. Néha helyesen követelik, hogy az irodalom harcoljon^ az élet negatív jelenségei ellen, de ezeket a követeléseket éppen azok hangoztatják a legharsányabban, akik maguk nem harcolnak a hibák ellen munkahelyükön, környezetükben, és a felelősséget minden negatív jelenségért, a saját hibájukat is beleértve át akarják hárítani másokra, leggyakrabban a különböző fokú vezető dolgozókra és többek között az irodalomra is. Ilyen módon nyilatkoznak meg azok az egyoldalú nézetek, amelyekkel közéletünk egy részében találkozunk.

Másfelől az írók egy része hajlandó egyoldalún bírálni munkájának feltételeit, s rájuk hivatkozva igyekszik mentegetni passzivitását. Vannak szerzők, akik a nemes már- tírium szerepében tetszelegnek és azt mondják, munkához látnak, mihelyt tisztázódik ez vagy az, mihelyt felvetődik ez vagy amaz, mihelyt megoldódik, esetleg kiküszöbölődik amaz vagy emez. Esetleg mihelyt elhangzik a válasz, erre vagy arra a kérdésre. Nézetem szerint az író munkája számára a legjobb és legteljesebb példa a párt kollektív munkája, amely harcol az újért a régi, maradi ellen, s e harcát szüntelenül folytatja. Ilyen harcot kell vívnia az íróknak is, így lesz a párt értékes és örök segítőtársa. Gyakran találkozunk azzal az előítélettel, mely szerint állítólag nem kívánatos, hogy az író bizonyos negatív jelenségekről írjon. Vannak igazgatók, akadnak funkcionáriusok, akik nem szívesen látnak a gyárukban, a hatáskörükbe tarozó területen írót vagy újságírót. Olyan embert látnak benne, aki zavaros, sőt ellenséges szándékkal toppan be, hogy megzavarja a békét és a nyugalmat, hibákat keressen, újjal mutasson rájuk, bíráljon, követelődzők. De hisz éppen arra van szükség, hogy megzavarjuk ezt az önáltatásos nyugalmat,; felkavarjuk az álló vizeket, leszámoljunk a maradiság minden formájával a termelés, a társadalmi viszonyok és az erkölcs területén.

Másfelől nem tagadhatjuk, hogy egyes írók helytelenül, az író bírálati jogának megtagadásaként értelmezik azt a helyes követelményt, hogy az író vagy újságíró bizonyos negatív jelenségek alapján ne bocsátkozzék hamis általánosításokba, mert ez nem járul hozzá a hibák megszüntetéséhez, ellenkezőleg megcsontosítja őket, mert vagy defe- tizmust, vagy fölösleges civakodást vált ki. Az író a valóság egy bizonyos szakaszát ragadja meg. De belsejében ott kell, hogy éljen az egész tudata, az irány és a cél, az általános értelem tudata. Ezt az olvasónak is éreznie kell a műből. Vannak olyan írók is, akik az irodalom legfőbb értelmét a „kritika vezérelvében“ látják, s ez az elképzelés igen könnyen afféle gyűjtőszenvedéllyé fajul, gombostűre tüzködik a különböző hibákat. Ez persze sehová sem vezet.

Sok tisztázatlanság van az autocenzura fogalmával kapcsolatban is. Ha az ember művével valami cél felé törekszik — és ezt teszi minden művész — e cél szempontjából autocenzurát hajt végre, nevezze bárminek, önellenőrzésnek, kiválasztásnak, értékelésiek stb. Az autocenzura tehát ily értelemben elválaszthatatlan az alkotás folyamatától. Am arról van szó, hogy ez az osztályozás, értékelés és selejtezés átfogó vizsgálódás alapján, a valóság minél helyesebb, minél igazabb megismerése érdekében történjék. Csakis így találhatja meg az író a választ a kérdésre: mit szabad és mit nem szabad. Éppen ezen a ponton foglal állást az író a politikus és a munkás oldalán. Ily értelemben az írói szabadság 'annál nagyobb, minél többet tudat, minél igazabban lát és értékel. Hadd tegyük még ehhez hozzá, hogy ezen a ponton az objektív igazság a mérice, nem pedig az író bármily őszinte, jószándékú törekvése, személyes ízlése. Az igazság keresése igényes és nehéz, buktatókkal terhes folyamat. Nehézségei nem akadályozhatják meg az igazi írót a valóság még szenvedélyesebb keresésében. Az akadályok éppen ezért kétféle irányban hatnak: segítik a bátrakat, fejlesztik tehetségüket, ugyanakkor leleplezik a tehetségteleneket, akik írnának, ha. .. Egyforma tehetség mellett az az író lesz nagyobb, aki nagyobb felelősséget, nagyobb kockázatot