Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Rácz Olivér: A helyzet további tisztázásáig (Részletek egy készülő regényből)

Rácz Olivér

A helyzet további tisztázásáig

(Részletek egy készülő regényből)

A háború nagyon furfangos dolog volt, erre Tivadar hamar rájött, és sokszor eltűnődött a dolgokon, miközben látogatóban hasalt a szomszédos lövész-zászlóalj hadműveleti körzetének fekete sarában. Ez a hadműveleti terület a polgári életben egy békés kis falu álmos, dombháti temetője volt, ahol most földhányások mögött feküdtek a lövészek, és a sírokra könyökölve cigarettáztak. Várták az estét, mert esténkint rendszeresen bevonták őket a temetőből a faluba, odakint csak háromnégy biztonsági szakasz maradt az előretolt őrszemekkel.

A lövészek félig-meddig pihenőben voltak, és ezért nem sokat törődtek az egész szel. A dolgok hivatalos része messze tőlük zajlott le, ahol sok mindenféle dübörgött, sivított, szikrázott, kavargott a levegőben, amiknek Tivadar még a nevüket sem ismerte mind. A lövészeket azonban ez sem érdekelte. A lövészek szürkék voltak, piszkosak és soványak, örökké éhesek és örökké álmosak. De a legtöbbjük már ifjúsága második, sőt harmadik évét nyúzta- koptatta különböző kis falvak és különböző álmos temetők egyforma sarában, és bölcsen tudta, akadnak ennél sokkal komi- szabb helyek is. Ezért nem sokat töprengtek a sorsukon, elzápult szívű kis bakák, csak olyankor eszméltek kissé önmagukra, ha a konyha szólította őket vagy a postakiosztó altiszt.

Időnkint némelyikük kidugta a fejét a földhányás mögül, magához húzta a puskáját, célzott és lőtt. Mikor első ízben hasalt közöttük, nem értette, mire? Időbe tellett, míg rájött: szemben, az erdőszélen néha óvatosan osonó alakok tűnnek fel, vigyázva cipelnek valamit, vagy hatalmas bakugrásokkal, lépésről lépésre hasra vetve magukat, kúsznak fától fáig.

Megértette, hogy ez az ellenség. Torka kiszáradt, apró kortyokban szedte a lélegzetet, mert életében először látott ellenséget.

— Tehát ezek a ballok — suttogta maga elé öntudatlanul, s miután hirtelenében maga sem fogta fel pontosan a szavak

értelmét, sürgősen befordult gyermekkorába, magyarázatért. Mert Tivadar már régen rájött arra, hogy a gyermekkor fontos tárháza mindazon tudásoknak, amelyek az eljövendő felnőtt agyában egykor majd testet fognak ölteni.

Tivadar gyermekkorában a ballok számottevő helyet foglaltak el. Jánoska révén jutott el hozzájuk serdületlenebb éveiben, mikor még romlatlan volt, és szó szerint vette a nagyok kinyilatkoztatásait. Jánoska a szomszéd házban lakott, sápadt és feltűnően csendes kisfiú volt.

— Jánoska jobb kisfiú, mint te vagy — mondták a nagyok, és Tivadar ezt el is hitte nekik. — Jánoska jobb kisfiú, mint te vagy — megfellebbezhetetlen ítélet volt ez, amely Tivadar gyermek-agyában ködös tépelődések következményeként egyszerű megállapításba torkollott:

— Ha Jánoska jobb, akkor én bal vagyok — döntötte el egy fáradt nyári alkonyaikor a verandán kucorogva végérvényesen a kérdést, a nagyok őszinte csodálkozására és mosolyba döbbent helyeslésére.

A ballok fogalma ezzel testet öltött és ténnyé vált, akárcsak Jánoska teljes értékű jógyereksége, Jánoskáé, aki sohasem dobálta szét a játékait, sohasem használt illetlen szavakat, nem maszatolta össze magát, példás rendben tartotta a képeskönyveit, és mindig engedelmeskedett anyukájának. Igaz, hogy Jánoskának gyönge volt a szíve, és ezt ő is tudta. — Most már nem játszom tovább — jelentette ki néha váratlanul, és ünnepélyes komolysággal tette hozzá: — Art a szívemnek.

Tivadar sokáig úgy képzelte, Jánoskát otthon üveg alatt tartják, mint valami ritka aranyhalat, kis, csillogó medencében, de egyszer alkalma volt Jánoskát bilin megpillantani (szép, sugaras délután volt aznap, és Jánoska a szabadban, rácsos erkélyükön ülve élvezte a derűs délután és a szép, fehér bili meghitt hangulatát), és akkor támadt az a gyanúja, hogy talán Jánoska is csak olyan kisfiú, mint a többi. Viszont azt el kellett ismernie, hogy úgy bilin ülni, ahogyan Jánoska tud, senki sem