Irodalmi Szemle, 1962

1962/4 - DISPUTA - Bábi Tibor: Nemzedék?

kilenc napja“ c. filmjével kapcsolatban. Ám Batalov alakításában a mai szovjet ember és értelmiségi nem szürke ember, nem is „egyszerű“ és nem sematikus. Nem látja el az úgynevezett pozitív hős elhasznált, régi fegyverzetével. Batalov a munkától megszállott embert alakít, szélsőséges, okos, amellett gyermekmódra vidám embert, aki — s éppen ez a legfontosabb, s valóban ritkaság- számba megy — egyúttal szellemes, ironikus és lázadó típus. Mégis hiteles „pozitív hőse“ a szocialista társadalomnak.

K. Pausztovszkij novelláinak hősei nem mintaszerű „szovjet“ emberek. Elsősorban is emberek — gyakran individualista hajlamaik vannak, de ezek nem káros, inkább hasznos hajlamok. Ugyanakkor ismerik önmagukat és be merik vallani maguknak, mi bennük a régi, mennyiben fogjai elavult előítéleteknek, legyenek ezek saját vagy környezetük előítéletei.

Ezekkel a szembesítésekkel akartam rámutatni a jelenkori irodalom fő irányvonalára az egész világon: a hétköznapi ember kerül előtérbe hétköznapi problémával és helyzetekben. Ám ez az ember is képes a nagy tettekre, akár mitikus és legendás elődei. Ő is diadalmaskodhat, erkölcsi győzelmet arathat a hamisság, az önzés, a korrupció, oportunizmus és álszenteskedés felett, az ember e mindmáig kiirtatlan rossz tulajdonságai felett.

Ügy vélem, hogy a mai írók és művészek előtt beláthatatlan távlatok és csúcsok vannak, nagy meglepetések és felfedezések, amelyek érdekesebbé, teljesebbé és gazdagabbá teszik az életet.

Nem kell valami kivételes különlegességekre törekedni, de nem szabad megelégedni az olcsó népszerűséggel sem. Nem kell oktalanul dicsérni az embert, rózsaszínben látni a dolgokat és tényeket, de nem is kell valami sötéten látni azokat. Az embert meg kell érteni, szeretni és segíteni kell neki. Ennyit megkövetelhetünk minden művésztől. A többi pedig — a valóságlátás és megformálás mikéntje a művész egyéni képességein múlik. Erőszakolni ebben a tekintetben semmit nem lehet. Hagyjuk magunkat meglepni új felfedezésekkel az irodalom terén is, s ezek a meglepetések és felfedezések a maga teljességében feltárják a mai ember lelkivilágát és arculatát.

i

Bábi Tibor | nemzedék?

Mindannyian szükségét érezzük a vitának: író, szerkesztő, olvasó, kritikus egyaránt. Ám úgy érzem, baj van ezzel a föl-fölágaskodó s újra aláhanyatló vitaszellemmel. Véleményem szerint a fogalmak tisztázatlansága az oka ennek az áldatlan, mondhatnám kóros állapotnak. Vitáink felkészületlenségére vallanak, a filozófiai gondolkodás és elmélyülés teljes hiányára. Ezek helyett közkeletű szavakat hozunk forgalomba, látszólag sokat, de semmitmondó szavakat, kampányszerűen elrágódunk rajtuk a sajtóban, aztán jön egy újabb hullám, újabb homályos és tisztázatlan fogalmakkal.

Bizonyos idő óta a „nemzedék“ fogalma vált közkeletűvé. Nem szeretem, semmiképp se tudom megszeretni ezt a szót. Számomra csak ennyit jelent: apák, fiák és unokák váltják egymást szakadatlan sorban az időben. A szó maga félreérthetetlenül a nemzésre utal, létrejöttét nem társadalmi és történelmi erők okolják. A múltban e szóhoz tapadt a generációs harc eszméje és arra szolgált, hogy elködösítse a társadalmi és osztályerők mozgását, harcát. Tehát osztályok helyett nemzedékek állnak szemben egymással. Itt nylivánvalóan a marxista társadalomtudomány és filozófia elvetéséről volt szó.

A „nemzedék“ fogalma nálunk 1956 óta vált divatossá. A XX. kongresszus után s már előtte is a sematizmus elleni harccal kapcsolatban bukkant fel, mégpedig nagyon elvulgarizált formában: ami eddig íródott, az mind frázis, sematizmus,

412