Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - NÉZETEK - VÉLEMÉNYEK - Vlagyimir Solouhin: Az élet iránya az alkotás iránya

Vlagyimir Szalouhin wMk Az élet iránya — az alkotás iránya Nemrég az írószövetségben megbíztak, dolgozzak ki beszámolót „Az író és az élet“ címmel, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy foglalkozzam azokkal a „formákkal“ és „módszerekkel“, amelyekkel az írószövetség mint közintézmény megszilárdíthatja az írók kapcsolatát az élettel. Elgondolkoztam a dolgon. Látni véltem, hogy az író töprengve vagy bizony­talanul megáll egy magányos domb tetején, ott áll szegény, és körülötte áramlik, forrong, zsibong az élet. Az én dolgom pedig, hogy kapcsolatot teremtsek ket­tejük között. Eszembe jutott az általánosan használt mondás: „Az értelmiségnek a népet kell szolgálnia“. Ha szemléltető példáért néhány évtizeddel visszamegyünk, ez talán azt jelentené, hogy a „muzsikok“, így hívták akkoriban a nép legelhanya­goltabb, írástudatlan rétegeit, tehát hogy ezek a muzsikok jelentették az orosz népet (lásd a szállóigét: „A nép közé menni“), másfelől Repin, Muszorgszkij, Nyekraszov, Csernisevszkij, Sztaszov, Levitan, Borogyin, Mengyelejev, Vasznye- cov, Rjabuskin, Csajkovszkij, Csehov, Tolsztoj, Biok, Majakovszkij, Jeszenyin, Saljapin, Sztanyiszlavszkij, Gorkij, Pavlov, Ciolkovszkij ... vagyis a nép leg- kultúráltabb része nem jelentette immár az orosz népet, valamiféle más lett volna, amely valahol oldalvást állt és csupán szolgálni lett volna hivatott a népet? Tolsztoj Leó gróf volt, Csernisevszkij pap fia. Ez talán azt jelenti, hogy ők ketten nem tartoztak a néphez és hogy nem tartozott hozzá Pierre Bezuhov és Natasa Rosztova sem? Körülbelül ilyesmit hirdettek valamikor a proletkult hívei, a rappisták és a művészet elméletének más vulgarizátorai. Pedig Natasa Rosztovában, egyéniségében és jellemében szemernyivel sem kevesebb az orosz nemzeti jelleg, mint Gleb Uszpenszkij karcolataiban, a Rasztyerjajev utca bármelyik lakosában. Rendben van. Ez mind régen volt. Országunkban ma egész más a társadalom összetétele. Ny. Sz. Hruscsov Henry Shapiro amerikai újságíróval folytatott beszélgetésé­ben így jellemezte társadalmunkat: „A Szovjetunióban nincsenek sem ellenséges osztályok, sem egymással szemben álló társadalmi rétegek. Országunkban egyöntetű szocialista társadalom létezik, nálunk csak dolgozók élnek.“ Társadalmunk tehát egyöntetű, s az ember mégis lépten-nyomon azt hallja, hogy a nép egyik része (az értelmiség) szolgálni hivatott a nép többi részét. Tulajdonképpen kit? A kolhozparasztságot? De miért jelentené csupán a kol­hozparasztság a népet? Gyári munkásságunkat? De miért számítanak népnek a munkások, miért nem például Leonov, Tvardovszkij, Prokorov, Szviridov, Uljanova, Rihter, Kozlovszkij, Filatov, Sosztakovics, miért nem lennének nép az űrhajók tervezői, az írók, zeneszerzők, festők, színészek, tudósok ezrei? V'agy talán csak a nép egy bizonyos elszigetelt részét tennék, amelynek keresnie kell a formáit és lehetőségeit annak, hogy egybeforrjon az egyöntetű egész többi részével ? Ezt nem mondhatnám, ahogy azt sem mondhatom, hogy szívem vagy kezem vagy agyam szervezetemet szolgálja, illetve, hogy szervezetem szívemet, kezeimet és agyamat szolgálja. Nem elég tehát, hogy az író egyszerűen a nép életét éli, még ezenfelül keres­nie kell az „egybekapcsolódás“ külön „formáit“, sőt — ezt nemcsak az írónak kell tennie, az Írószövetség is kénytelen keresni az efféle „formákat“. Vizsgáljuk meg a kérdést az írói hivatás szempontjából. Az író tapasztalatait, aszerint, hogy miképpen szerzi meg őket, nagyjából három csoportba oszthatjuk. Az első csoportba azok a tapasztalatok tartoznak, amelyeket elsődleges tapasztalatkészletnek neveznénk. Azokról a tapasztalatok­ról van szó, amelyekre az ember még abban az időben tesz szert, amikor nem

Next

/
Thumbnails
Contents