Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - DISPUTA - Duba Gyula: Beszélgetés önmagammal

végeredményben a társadalom vagy egy közösség érdekei és lehetőségei szabják meg. Milyen embereszményre van hát szüksége a szocialista társadalomnak? Nyilvánvaló, hogy a felsorolt eszményekre nincs szüksége; az alázatos tűrést nem bírja el a szocialista ember önérzete és büszkesége, az ököljogot nem tűri meg a szocialista társadalom humánuma, a pénz ... a pénz hatalmát és az ebből következő farkasönzést meg kell hogy törje az a tény, hogy nálunk a pénz nem magának való dolog, mammon többé, hanem az elvégzett munka közvetett és megérdemelt jutalma (közvetlen jutalma az, amit a dolgozó vásárol érte). Milyen eszményt akarunk hát? Milyen tulajdonságokkal rendelkezzen az az ember, aki a szocialista társadalomban különb a többinél?

Már meg is mondtam, az előbb a szocialista ember önérzetét és a szocialista társadalom humánumát említettem. Sokat nem kell erről beszélnem, Hruscsov elvtárs az SZKP XXII. kongresszusán a legtökéletesebben és legteljesebben megfogalmazta a szocialista embereszményt:

Ember az embernek elvtársa és barátja!

És itt jön a mi feladatunk, amely nem is könnyű. A közelmúltban ugyanis kiderült, hogy erkölcsi követelményeket, embereszményt nagyon nehéz hiteles művészi formába önteni. Példa rá a sematikus irodalom. A sematikus irodalom és életszemlélet a munkát emelte piedesztálra olyannyira, mintha az élet egyedüli értelme és célja lenne, amely magában való értéket jelent. Pedig a munka, úgyis mint az „élet célja“ csak eszköz és lehetőség arra, hogy tartalmas, lelkileg gazdag és mindenképpen kiegyensúlyozott életet éljünk általa, de ezenkívül még sok más minden szükséges. A sematikus irodalom tévedéseit leleplezte az élet, és a helyes perspektívákat felszínre hozta. Csakhát... csakhát a XX. kongresszus előtti időszak esztétikája a kritériumok, szempontok és előítéletek egész rendszerét építette ki, amely megtelepedett az emberi gondolkodásban és nagyon nehéz felszámolni. írói szempontból beszélek, ezért a sematizmusnak az írókban hátramaradt utóhatásaira gondolok elsősorban, írói stoplámpák, ha úgy tetszik! Stoplámpák ... Divatba jött manapság a piros stop- lámpák elmélete. Meggyőződésem, hogy messzire eltolódott a piros stoplámpák vonala, egyenlőre magunk sem tudjuk még, mennyire egyszerűen azért, mert még ki sem próbáltuk. Mintha képtelenek lennénk

kipróbálni... A piros fény önmagunkban villan fel, a művészi alkotómunka területén villan fel, amikor azon gondolkodunk, meddig tárjunk fel egy tényt, egy jelenséget, hogy használjunk, hogy célba találjunk ... és itt még szűkek a határok. Nem bízunk eléggé magunkban, saját magunk írói korlátainak a rabjai vagyunk. Ügy érzem, a jövő irodalma szükségszerűen és természtéből kifolyólag — több őszinteséget, mélyebbre látó tekintetet, több művészi egyéniséget és szubjektivitást engedélyez.

Jurij Nagibin, fiatal szovjet író. „Az ember és az út“ című novelláját olvastam. A történet egyszerű: Egy sofőr kellemetlen fuvarba indul, az úthoz semmi kedve és magában dühösen füstölög, szidja a brigádvezetőt, aki újra az ő nyakába sózta azt a nyavalyás szállítmányt. Útközben felvesz egy lányt, aki ugyanoda igyekszik ahová ő és az úton nem a legbarátságosabban és legudvariasabban viselkedik vele. Szemtelen és durva hozzá, mindaddig, amíg a lány konokul összezárt és mégis remegő ajkán meglátja a tehetetlen kiszolgáltatottságot és ez valahogy megfogja. A megalázottságában sírással küszködő lány láttára barátságos lesz, mintegy feladja durva énjét, szinte darabosan jószívű, esetlen szánom-bánom tör rá, az út hátralevő részén mintha kicserélték volna, megváltozik. Ember lesz, érez és még suta szeretetre is képes. S ez a tragédiája, mert az út végén rádöbben, hogy mindez hiába, a lány egész úton nem hitt az ő emberségében, ugyanolyan huligán a szemében, mint amikor durva volt hozzá.

Őszintén mondva nem tudnám pontosan elmondani, hogy milyen érzéseket váltott ki bennem az elbeszélés. Egy bizonyos; fenntartás nélkül elhittem, és valahogy úgy gondoltam, .hogy lehetnek durvalelkű, rossz emberek, de bennük is ott rejtőzik az emberség csírája — a lélek nemességének is nevezhetném —, és ezt a csírát fel lehet ébreszteni, ami amellett, hogy társadalmi érdek, érdekfeszítő írói feladat is. Mint Nagibin elbeszéléséből kitűnik, az ilyen „váratlanul emberséges“ ember konfliktusba kerül környezetével és önmagával. Üjszerű konfliktus ez — mondhatnám, a jóság konfliktusa és összeütközése környezetével — amely jelentős művészi lehetőségeket rejt magában és segítségével talán az emberi lélek legrejtettebb zugaiba is bevilágíthatunk.

296