Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Sződy Viktor: Ég és föld alatt (karcolat)
szerű, fürge mozgású, jóindulatú munkásember. Onnét tudom, hogy jóindulatú, mert sokszor szinte jobban félt bennünket, mint saját magát. Ha „gyanús“ kövek állnak ki a falból, mindig odakoppint egy vassal, hogy nem mozdul-e meg. Vagy egy arasznyira a légkalapács fogantyúja alatt folytonosan árad a levegő. Néha meleg, izzadt mellemre csap, s ez nagyon kellemes, felfrissítő érzés. De a szénpor is felkavarodik, s mint igen aprószemű ezüst eső, úgy hull lefelé meg-megcsillanva a lámpa fényénél. Sokszor úgy tűnik, hogy rendesen érzem, amint ez az ezüst-esőnek álcázott fekete por megérinti a tüdőmet s ráülepszik. Érdekes, hogy ilyen porban az ember nem is piszkálgatja sokat a szemét. A szem nyilván több nedvet bocsát ki, hogy megtisztuljon. A köpésem is sűrű sötét feketeség. Néhány másodpercre megpihenek és Písekre pillantok. Már észrevette, hogy lemaradt. Látom, hogy izgatottan fészkelődik. Üjra a szénbe szúrom az acél hegyét. Nekidőlök, mihelyt a kezem a fogantyúra teszem, lenyomódik a szelep, felzűgnak az ütések. Csak úgy remeg a fejem ... Megigazítom a sisakomat, hogy le ne csússzon. Kisvártatva elhallgat a másik légkalapács. Szemem sarkából odapillantok, látom és hallom, hogy Písek nagy igyekezettel felém kiabál. De nagy a zúgás, s a szavakat nem lehet kivenni. Elállítom a szerkezetet. — Vigyázz! Húzódj el! — kiáltja Písek s felém mutat. Odapillantok. Egy nagy darab kő igen „gyanúsan“ csüng a plafonból. Megfordulok, elhúzom magamat, s alig, hogy megérintem, máris a hátamon érzem. Vagy nyolcvan kilót nyomhat. De nem esett, inkább rám csúszott. Semmi baj! A kőasztalt, amin fekszem, hátulról a folyosóból már két helyütt fúrják. A hosszú fúrók hegyéből áramlik a víz, átjárja a lyukat, aztán kifolyik. Az egyik fúrónál Michal, a másiknál Petr. Michal csendes, de gonosz fiú. Tegnap Józsinak, aki hátrább a csilléket tologatja, használt gépolajjal belülről bekente a kabátja ujját. Józsi ezt csak munkavég eztével vette észre, amikor a zakót magára akarta húzni. Dühös volt, tudta, hogy Michal a tettes, mert aznap valamin összekaptak. Michal ugyanis azok közé tartozik, akik alattomosan támadnak. Egyszer a bányászok a felvonónál arról beszélgettek, hogy mikor bányaszerencsétlenség történt, a fuldoklók a levegőt fújó csőhöz tolakodtak, s néhányan nehéz vaslámpáikkal ütötték társaikat, hogy közelebb jussanak a csőhöz. Akkor arra gondoltam, ha a mi partink hasonló helyzetbe jutna, Michal lenne az első, aki ütné társait, hogy több levegőhöz jusson. Eleinte, mint újonc nagyon kihasznált. Nem volt nyugtom tőle. Folyton küldözgetett valamiért. Egyszer aztán rámordultam: — Hozd el magadnak! Nem vagyok a cseléded! Aznap hajcmanokat (ívelt támasztékokat) állítgattunk. A nagy lámpa alatt dolgoztunk, amelynek dinamóját sűrített levegő hajtja. A kézi lámpára nem volt szükségem, félre raktam. Csak a műszak végeztével vettem észre, hogy beszakadt az üvegbúrája és nem világít. Michalra gondoltam ... A másik fúrónál Petr: vézna, inas srác. Tizennyolc éves, — kitanult bányász. Ritka ügyes fiú. Mifelénk az ilyenre azt mondják: „Száz ördög veszett el benne“. Petr mindenütt ott van, ahol segíteni kell, s nem fárad el egykönnyen. A minap kisiklott egy csille. Én és Józsi rudat nyomtunk alá, hogy a sínre emeljük. Háromszor is megpróbáltuk, de nem bírtunk vele. Akkor odasietett Petr, Józsit félre tolta, s a csillét nem is nagy erőlködéssel a sínre emeltük. — Na látod — mondtam neki — veled fölemeltem, Józsival nem! (Persze, mert Józsi lazsált). Petrnek hízelgett az elismerés s azóta többnek is elmondta.
