Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

háborúsugallás minden eddigit felülmúló gátlástalanságának, a szellemöngyilkosság, a ké- jelgő exhibicionizmus egy személyben össze- geződő példájának. William S. Schlamm-ról van szó, akit két-három évtized előtt még Willi Schlammnak hívtak. És ez a Willi Schlamm, aki mint osztráknémet, az antifasiz- mus egyik színfoltját jelentette, ma az atom- 'háború első prófétája és invokálója! A tőszó — Schlamm — megmaradt, csak a hordalék változott. És Schlamm iszapot jelent. Nomen est omen. És ez a nomen, ez az ominózus név ma a világpublicisztika kiradírozhatatlan neve lett. Könyveim hordozza, televízióból, rádióból áradt a hangja, újságok, folyóiratok hozták cikkeit. Nem volt lap és nem volt nap, mely ne foglalkozott volna vele: Schlammal, az Iszappal. E név: iszapvalóság mindenképpen. Schlamm a világot elborítani induló iszap, lecsapolatlan láp, kísértő veszélybe csábító, színes lápfelület. Schlamm: lápvirág. Mérges, kárhozatos, elveszejtő, hínárba húzó szóvirág és katasztrófába-rántó szószuggeszció. Lápvi- rág: emberrontó, emberölő csalétek.

És e név hallatára egyszerre körvonalat kap minden. E névnél, ez apropónál minden összetorlódik; minden, amit Schlamm cinikus lakomával kikerülhetetlenséggé kiált ki és háborúvá kéjeleg; minden, ami napjaink valóságát jelenti: a háború és a béke problémáját, azt a nagy világigyekezetet, mely az alternatívát a „vagy“ szócskába sűríti. Aki a mai német valóságról ír, aki ezzel kapcsolatban a tegnapot idézi, aki Európát mond és félt, aki a békéért való köteles gondot idézi, az nem kerülheti el a Schlamm nevet, napjaink a leleplező szellem-jelenségét, intellektuális szégyenét: katasztrófanihilizmusát.

A név sűrít és egyszerűsít: láthatóvá, érzékelhetővé tesz fogalmakat, ellentéteket. A név szimbólum lesz: valaminek a hordozója példája és példázata. A háború és béke, a fasizmus és antifasizmus összehozhatatlanságát éveken át a Hitler-Ossietzky ellentét-párral jeleztük. E két névhez összekeverőn, felkavarón, most egy harmadik járult: William S. Schlamm, aki nem kevesebbet próbált megvalósítani, mint e két név, e tűz- és víz-ellentét önszemélyében való szintézisét, lehetetlenítését, meghamisítását. Schlamm, az atomháború uszítója, a Nobel-békedíjas Ossietzky utódjának mondja magát: egy lélegzetre, egy mondatban korunk antifasiszta mártírját szennyezi be azzal, hogy a szájába veszi a nevét. Ossietzky nevével mutatkozik be, de szájából Ossietzky gyilkosa — Hitler — vadító, kerítő mikrofónhang- ja szól: a háború.

Az antifasizmust ma Nyugaton, mint békeharcot tartják számon és ilyen értelemben is kezelik: kihágási objektumként, bűnként. A békekészség a háborúvalósítás potenciális akadálya. Az antifasizmust, a békét hatálytalanítani kell. A legcélravezetőbb az önmagával való hatálytalanítás. Példát kell statuálni, konvertitát kell felléptetni, konvertitát, aki buzgalmában a pápánál is pápább tud lenni.

Az antifasizmust antifasisztáival kell és lehet kompromittálni. Egy száznyolcvanfokos elfordulást kell produkálni és dokumentálni. De száznyolcvanfokos kilengés mindenképpen visszaüt és visszahat. A végeredmény: a zéró, a nulla, a semmi. Az értelmi és erkölcsi nihil. E folyamat, e spekuláció, e csőddemonstrálás szemtépő példája Schlamm.

Voltak, akik e jelenséget, e nevet eleve senkivé és semmivé törpítették. Olvastam lapokat, melyek Schlammról, mint valahai „zugújságíróról“ beszéltek. Önkönnyítő, önnyugtató tévedés és tévesztés. Schlamm nem akárki. Ha a múltját lekicsinyeljük, elfelejtjük, vagy nem ismerjük, akkor nem foghatjuk fel intellektuális pokolbazuhanásának feneketlen mélységét sem. William S. Schlamm — mint Willi Schlamm — antifasiszta volt. Amikor a Reich- stagsbrand-dal kapcsolatban Carl von Ossietzkyt is bebörtönözték, ez lapja után is pontot tett. A reakció és különösen a militarista körök által annyira gyűlölt „Weltbühne“ azonban, mint „Neue Weltbühne“ Prágában csakhamar feltámadt. És szerkesztőként Willi Schlamm jegyezte. Neve a Weltbühne világnyilvánossága előtt addig ismeretlen volt: a hetilap bécsi kiadásának volt a szerkesztője. Ossietzky helyett most hétről hétre Schlamm írta a lap első cikkét. Egy évig. Akkor leváltották. A lap vezetését Hermann Budzislawski vette át. És itt, ezen a ponton, ezen a tényen lendül ki Schlamm tengelyéből. Ezt a kiakolbolítást nem felejthette el és nem bocsáthatta meg soha: a bosszú motívum gyökeret vert és útnak indult. Először önálló lappal próbálkozott: „Europäische Hefte“ volt a cím. Még most is megvan valahol a levele, melyben támogatását kéri (akkoriban a „Korunk" német folyóirat-szemléjét csináltam). Hetilapjának, mely később egyre rendetlenebből és összevont számokkal jelent meg, olyan állandó munkatársai voltak, mint Heinrich Mann, Ludwig Marcuse és Kéri Pál. De csakhamar feltűntek más nevek is, melyek aztán törvényesen csak a fasizmusnál köthettek ki: Henrik de Man, Do- riot, Déat, Marquet. 1935-ben megszűnt Schlamm lapja. Svájcban még megírt egy szovjetellenes könyvet, aztán áthajózott Amerikába, ahol a háború alatt első akciója — Roosevelt ellen irányult! 1944-'ben Dewey volt Roosevelt ellenjelöltje. Dewey beszédeit Schlamm írja. Roosevelt egy nyilatkozatában kijelentette, hogy Schlamm Dewey szájából a Hitlerellenes koalíció felbontását propagálja, a háború csúcsfokán! Sok választó és publicista, köztük Walter Lippmann is, erre elfordult Dewey fasiszta katasztrófapolitikájától és Rooseveltet támogatta. Ez életút folytatása és betetőzése ezek után nem lehetett más, mint most vállalt küldetése: William S.

Schlamm, mint az atomháború hajcsára! Schlamm az antifasiszta, tömény fasisztaként hatálytalanította — önmagát. Mert aki háborút mond, az fasizmust mond. A háború ma csak a fasizmus síkján valósítható.

(Befejezés a következő számban.)